Azon gondolkodtam, vajon mi a szerelem? Bárcsak meg tudnám fogalmazni neked, aranyom! Aztán meg arra gondoltam, bár átélhetném még egyszer. Majd visszatekintettem magam mögé és elméláztam, vajon melyiket szerettem úgy istenigazából. Ki volt az, akit csak önmagáért, őszintén imádtam, és nem a külsejébe, a pozíciójába, vagy a humorába zúgtam bele? Volt ilyen egyáltalán? Végül is a külső, a humor meg a pozíció is az ember. De ismertem én úgy igazán bármelyiket is?

Valójában egyikről se sikerült kiderítenem semmi fontosat. Nem mondták el nekem a vágyaikat. Félre ne érts, a púderes vágyaikról sokat meséltek, de én azokat az igazi vágyakat akartam tudni, melyeket éjszakánként álmodsz, és sokszor magadnak sem mered kimondani. Lehet, hogy ők sem tudták, mit akarnak igazán. És belőlem vajon mi kellett nekik? A szép nevetésem? A fehér húsom, vagy az, hogy úgy érezték magukat mellettem, mintha az ötvenes évekből léptem volna ki karcsú derékkal és hátrasimított, hullámos hajjal?

Mit akarhattak volna belőlem, amikor én magam se tudtam, ki vagyok? Amikor én se mertem nekik elmondani a vágyaimat, merthogy fogalmam nem volt arról, mire vágyom.

Micsoda önbecsapás volt!

Te, szerintem az nem úgy van, hogy jön valaki – nevezzük mondjuk igazinak –, és aztán megy minden, mint a karikacsapás. Melózni kell, aranyom, melózni kell rajta, hidd el! Egy kapcsolat munka. De ne a rossz értelemben vett munkára gondolj, hanem emberi munkára. Fejlődni kell, fejleszteni magadat, és ezáltal jó hatást gyakorolni a másikra is. Vagy például boldoggá tenni őt. De itt se nagy dolgokra gondolj! Apróságokkal tehetsz boldoggá valakit. Nem nagy ügy.

Amúgy veszélyes az én szakmám, ezt mondtam már?

A férfiak félnek a nők gondolataitól. Egyfolytában azt hangoztatják, hogy meg akarják fejteni, mire gondol a nő, de amikor meg ott van előttük, feketén-fehéren leírva, akkor megijednek.

Nem, ez nem kell nekik. Egyszer kaptam egy könyvet, az volt a címe: Az olvasó nők veszélyesek. És az írónők? Akkor mi egyenesen veszedelmesek vagyunk. Hidd el nekem, nem szeretik leírva látni a gondolatainkat. Rettegnek tőle.

De hogy a kérdésre válaszoljak, még most sem tudom, mi a szerelem. Nem tudom, hogy benne lenni jobb-e, vagy csak úgy élni, nélküle. Milyen élet ez? Mindig szenvedtem a szerelemtől, vagy legalábbis attól az érzéstől, amit annak hittem.

A szerelem egy rossz drog. A szerelem olyan mint egy drága és nehezen beszerezhető narkotikum. Ha nem jó a dealer-ed, könnyen megjárhatod vele. Amíg hat, amíg ott van neked, addig zseni érzés, aztán, ahogy megvonják tőled a szerelmed tárgyát, csúszol, remegsz, kínlódsz nélküle. De aztán újra akarod.

Újra akarom én is, azt hiszem. Narkós vagyok egy hosszú és drága elvonó után, és az egészet újra akarom.

Szentesi Éva

A Rúzs és Tükör blog többi bejegyzését ITT olvashatjátok.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Casther