Nincs az esetnek nagyobb jelentősége annál, mint a fönti néhány sor, de miután a sajtó rálépett a témára, és az olvasókkal együtt a tegnapi nap folyamán azt a kétségkívül sokismeretlenes (nem) egyenletet próbálta értelmezni, hogy egy volt híradós nő (hú!), akiről eddig azt gondoltuk, hogy visszafogott (hű!), és egyébként is negyvenes családanya (há!) a női nemi szervről ír egy cikket (hí!), kénytelen voltam a témával én is többet foglalkozni, mint szerettem volna. Mindenesetre kitűnően jellemzi a magyar sajtót az, hogy a weboldalunkra kirakott számos fontos társadalmi, gyerekjogi vagy életmód téma helyett erre sikerült ráugrania. A társadalmat pedig az, hogy a cikkre, illetve az abból született posztokra írt negatív kommentek túlnyomó többsége férfiaktól érkezett (hogy képzelem, pfúj, megzakkantam, ízléstelen vagyok, nem kellek már a férjemnek, ezért írok erről a témáról, stb.).

Nem baj. Tudjátok, miért nem baj? Mert engem egyáltalán nem zavar, hogy kiderült: nem egyféle vagyok. Mert senki sem egyféle. Az a nő is én vagyok, aki a smink mögött rejtőzik, aki használja az agyát, szereti a testét, van humora, öniróniája, és elegendő önbizalma ahhoz, hogy megírjon egy olyan cikket, amit esetleg „nem vártunk tőle”. Egy cikket, amely a woman pont hu oldalon kiválóan megfér az oktatásügy, a gyerekjogok, az emberi történetek, az irodalom és az életmóddal foglalkozó írások ellett. És az a nő is én vagyok, aki smink és retusálás nélkül szerepel az Éva magazin címlapján, kockáztatva egy illúzió összeomlását. Szóval, szerintem beszéljünk inkább erről. Hogy milyen felszabadító levenni magunkról a sminket néha és belenézni a tükörbe. Ránevetni arra (vagy nevetni azon), akit ott látsz és megpróbálni szeretni őt.

Amikor pár hete bementem az ÉVA szerkesztőségébe, hogy megnézzem ezt a címlapot, a főszerkesztő úgy mutatott be a csapatának, hogy „itt jön Magyarország legbátrabb nője”. Zavarba jöttem és nevetgéltem ezen egy sort, „túldimenzionálja Anita ezt a bátorság-kérdést,” gondoltam. Aztán megláttam magam kinagyítva, nyersen, mindenféle utómunka nélkül valamelyik képernyőn. Tegnap pedig az újságosnál, kinyomtatva, két szépen kimunkált, simára photoshoppolt glossy magazin között. „Hú, azannyát, ez már nem a fészbuk”, mondtam magamban. Nem a saját oldalam, ahol elszórakozom a napi sminkmentes szelfisorozatommal, az engem önszántukból követő rajongók kellemesen szelektált tömege előtt. Ez a címlap kilőtte minden negyvenéves ráncomat az utcára. Mindenki lába elé szórta a hibáimat, méghozzá kendőzetlenül.

Azt nem állítom, hogy ma már maradéktalanul egyetértek a főszerkesztő tényleg őszinte és kedves jelzős szerkezetével (köszönöm neki, hogy így gondolja és vállalja ezt), elvégre nálam sokkal bátrabb nők vannak ebben az országban az igazgyöngyös L. Ritók Nórától az úszó Hosszú Katinkán át rengeteg számunkra ismeretlen emberig, akik ennél kétségtelenül nagyobb és jelentékenyebb dolgokat tesznek meg minden nap. De azt igen, hogy fontos ez a címlap. Fontos nekem, fontos a magazinnak, és remélem, fontos az olvasóknak is. Ez a címlap nekem azt mondja, hogy nem kell tökéletesnek lenni, nem kell egyfélének lenni, nem kell mindig, mindenáron megfelelni annak, amit mások elvárnak tőled. Ez a címlap erőt jelent. Talán nem csak nekem.

Nézd meg a fotózáson készült videót itt (a vágóképek egy részében sminket viselek, hiszen az ÉVA belső anyagához sminkben fotóztak – ennek köszönhetően, remekül meg lehet nézni a különbséget):