Emberes gödör alján álltam akkoriban, kezemben ásóval. Minden erőmmel azon voltam, hogy kikerüljek belőle. Anyám haldoklott. Első tévés munkahelyemről minden nap hozzá mentem. Azt csináltam, amit csinálni kellett. Málnafagyit kajtatni október végén, életemben először Jókai-bablevest főzni, mosni, teregetni, vasalni, takarítani, ágyat húzni, homlokot törölni, remegő kezet fogni, légszomjtól fulladó mellkast ölelni, vagy csak hosszan nézni egymás szemébe, szavak nélkül. Késő este hazafelé a négyes–hatos ablakának dőlve már aludtam. Fárasztó álmokat láttam minden éjjel az apró garzonban, kora reggel verejtékben úszva talált a vekker hangja. Élőhalott voltam én is, akár anyu. Kétségbeesetten kapaszkodtam közös sorsunk szövetének utolsó szálaiba. Tudtam, hogy hiába.

Azokban a napokban találkoztam Mike-kal.

A barátaimnak köszönhetően egy este mégis két megállóval előbb szálltam le a villamosról, hogy csatlakozzak hozzájuk az új mexikói étteremben. Csöpp kedvem sem volt menni, de addig unszoltak, amíg beleegyeztem. Talán tényleg jót tesz majd, ha élő embereket látok magam körül, gondoltam. „Itt is tudsz a sarokban ülni, és ha rosszul érzed magad, hazaviszlek”– ígérte Goti. Így is lett. Félig-meddig. A sarokban ültem, kezemben egy koktéllal. Bámultam magam elé. A többi vendég beszélgetései, a föl-fölharsanó nevetés, és a teljes nagyüzemben pörgő vendéglátóegység alapzaja úgy ölelt körbe, mint valami fojtogató massza. Vágyakozva pillantottam az ajtóra, jól esne egy kis friss levegő! Ám nem bírtam mozdulni.

Egyszerűen csak besétált az étterembe. Megállt, körülnézett, keresett valakit. A szeme háromszor körbejárt a több száz emberrel tömött bárban. Aztán megállt. És belekapaszkodott az enyémbe. Engem keresett.

Fölálltam és odamentem hozzá. Sosem csináltam azelőtt ilyesmit. Egyszerűen csak odasétáltam, kezemben a langyos italommal és megálltam vele szemben. Kriszta – mondtam. Mike – mondta. A következő tudatos pillanatomban már üres volt körülöttünk a helyiség, és az egyik felszolgáló udvariasan közölte, hogy zárnak.

Elválaszthatatlanok lettünk. Úgy nevetett, mint senki más. Teli szájjal, jóízűen. A mosolya faltól falig ért, akármekkora is volt a szoba, ahol épp tartózkodtunk. A gödröt, amelyben álltam az ásóval a kezemben, földlabdánként temettük be együtt. Ott volt, amikor hazaértem anyu temetéséről, nem mondott semmit, csak megtámasztott. Minden nap megtámasztott, össze ne dőljek. Nem beszélt, amikor nem akartam, nem kérdezett, de figyelt és hallgatott, amikor végre képes voltam beszélni. Nem tudom, hogy csinálta, nem volt nagy tapasztalata ilyesmiben. Csak a veleszületett empátiája. És az, amit irántam érzett. Szép lassan építettünk újra engem. Sejtről-sejtre, amíg újra képes voltam megállni a saját lábamon. Lassan újra éreztem ízeket, észrevettem a napfényt, és a gurgulázó nevetése néha már rám is átragadt. Kézen fogott és visszavezetett az életbe. Elutaztam vele a szüleihez Angliába, Unicumot ittam az apukájával, és az anyukája megtanított karácsonyi pudingot készíteni.

Aztán egyik nap azzal jött haza, hogy a cég, amely Budapestre küldte dolgozni, hamarosan máshová helyezi át. A világ másik végére. Érdekes, nem estünk kétségbe. Hanem elkezdtünk a megoldáson dolgozni. Az én tévés karrierem addigra már ígéretesnek látszott, de a főnökeim emberek maradtak. Értették a szerelem természetét, elengedtek fél évre azzal, hogy várnak vissza, ha mégsem úgy sikerül, ahogy szeretném. Utánamentem, nem volt más választásom.

Három hónap múlva újra itthon voltam. Amit kint átéltünk, talán egyszer egy másik cikkben megírom. Ide most elég annyi, hogy nem ment. Ott, akkor, úgy nem. De elszakadni sem voltunk képesek egymástól, így még bő másfél év agónia következett. A fizetésünket telefonszámlákra és repülőjegyekre költöttük. Éjszakákat beszélgettünk végig, hosszú leveleket váltottunk, és amikor csak tudtunk, Európa nyugati csücskeiben találkoztunk. Kétségbeesettek voltunk és szomorúak. Egy újabb szövet egyre vékonyodó utolsó szálai... Végül én mondtam ki, hogy ez így nem megy tovább. A telefon túlsó végén percekig tartó csönd, aztán egy halk igen fogadta. Elköszöntünk egymástól. Békében, és mélységesen szomorúan.

Akkor beszéltem vele utoljára életemben.

Még évekig kísértett a szerelem befejezetlensége. A megválaszolatlan kérdések, kimondatlan mondatok, egymásért meg nem vívott harcok. Évekkel később Amerikában dolgoztam egy tévéstábbal, és folyton forgolódtam az utcán, mert úgy éreztem, valaki figyel. A tarkómon éreztem a tekintetét, a lapockámon a tenyere melegét. Örökre összekötött minket az utazás, amit közösen tettünk meg. Azt éreztem, van még dolgunk egymással. Egyszer leülünk majd egy kávézóban, vagy egy padon a világ valamelyik parkjában, és egymás szemébe nézünk, mint két régi jó barát, akik valamikor, valahol útitársak voltak. De nem találkoztunk. Talán csak képzelődtem...

Teltek az évek, újra megéltem a szerelmet és annak elmúlását, aztán az újabb esélyt, a család örömét, a gyermekem születését, a boldogságot, a beteljesülést, az életet. Az életemet.

Néhány évvel ezelőtt egy régi közös barátunk e-mailjéből tudtam meg, hogy Mike meghalt. Szerencsétlen, szomorú baleset. Nősülés előtt állt néhány hónappal. Boldog volt, és elégedett az életével. Ezt már az édesapja írta nekem, nem sokkal a temetés után. „Sokszor emlegetett téged,” állt a levelében. „My dear fellow passenger” – így hívott. A drága útitársam. Magával vitte a kimondatlan mondatainkat, a meg nem vívott harcainkat. A legfontosabb kérdésemet viszont megválaszolta.

Azt üzente nekem, hogy nem lehet, nem kell mindent lezárni. Nem írnak minden történetnek befejezést. Van, amelyiknek csak a bevezetés és a tárgyalás adatik meg. A végét pedig életed végéig magadban hordozod.

D. Tóth Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/casey-horner