–

Gyilkos tények

Amikor a hetvenes években megszülettem, békeidő volt. Az akkori rendszer hátrányaival, de nyugalomban éltük a hétköznapjainkat. Ezzel együtt az életem részévé vált gyerekkoromban, hogy a családi történeteink közé számos véráztatta epizód is került. Akkoriban számomra minden történet csupán egy volt a sok közül, és nekem fogalmam sem volt róla, hogy ezektől csupán egyetlen generáció választ el.

Egy család története, amelyben a gyilkosságok sorozata olyan valóság, amit nem fednek el az évszázadok, és a szereplők közül sokan még a gyerek- és felnőttkorom szereplői voltak.

Például az apám, akinek édesapja, a nagyapám, szerelmesen, friss házasként a terhes feleségét, Klári nagymamámat volt kénytelen hátrahagyni, amikor elhurcolták. Hogy aztán megszökve a munkaszolgálatból, megnézze a két hónapos kisfiát, majd a szomszéd feljelentése nyomán mindhármukat beállítsák egy menetbe, ahonnan az egyik kápó aztán a fiatalasszonyt a kisbabával valamiért mégis kiállította a sorból. Reménykedő nagymamám a háború után a Vöröskereszttől egy postai csomagban kapta meg a nagypapa jegygyűrűjét, aki harminchárom éves korában, a legkegyetlenebb táborok egyikében, Bergen Belsenben fejezte be az életét...

Lívia és Márta ebédfőzés közben mesélték el nekem, hogyan kísérletezett velük a fess Mengele. Sohasem lehetett emiatt gyerekük. Anyukájuktól Auschwitzban „búcsúztak el”, ahogyan kétéves öccsüktől, Mózestől is. Mindketten gázkamrában végezték. Ott van Nénje is, aki végignézte, ahogyan a falhoz csapják, megölik a csecsemőjét. Mind a rokonaim, a családom tagjai. Így kicsit az ő sírjukon növő virágként, a kék ég alatt, a zöld fűtől ölelve, napsütésben éltem, az ő tragédiájuk azonban az én ereimben is ott csörgedezett anélkül, hogy ennek tudatában lettem volna.

Ki számít túlélőnek?

Már gyerekként sokszor hallottam a kifejezést: második-harmadik generációs túlélő. Mégis, hogyan gondolhattam volna komolyan, miközben a szép kis gyerekszobámban legóztam, hogy én bárminek is a túlélője volnék? Évtizedekig eszembe sem jutott, hogy magamra valamiféle áldozatként, túlélőként tekintsek, és életem bármilyen eseményét, saját kudarcaimat vagy nehézségeimet a felmenőim tragédiájára vezessem vissza.

De azért egy idő után feltűnt, hogy nem ártana szembenézni azzal, ami történt, pont azért, mert a húszas éveim végére kezdtem rájönni, hogy nem valaki más tehet arról, ha nekem nem jönnek össze a dolgok.

A tudatossághoz meg az is hozzá tartozik, hogy megvizsgálja az ember tulajdon motivációit, megnézi, hova vezethetők vissza a viselkedésmintái, elfojtásai, önbizalommal kapcsolatos gondjai. Enélkül a szembenézés nélkül hogyan tudna bárki is változni, változtatni és miért lenne – ahogyan az egyik olvasó a kommentjében írta – a felelősség áthárítása, ha végre azonosítani tudod, minek mi lehet az oka?! A családomban egyetlenként néztem szembe azzal, hogy a trauma generációkon is átívelhet, és nem lehet azzal lesöpörni, hogy nem velem történt.  Mindez persze nem jelenti azt, hogy a döntéseimet, hibáimat erre kell fognom. Annyit jelent csupán, de annyit viszont mindenképp, hogy tisztában vagyok vele, honnan jöttem, és ez önmagában segíthet abban, hogy jobban éljem az életemet.

Akikből a tanácsadók élnek

Egy másik kommentelő szerint az „ilyenekből élnek a tanácsadók és pszichológusok”. Nos, igen, az ilyenekből, mint én. És élhetnének még jobban is ezek a segítők! Mert ha csak azt vesszük, hogy a holokausztnak 400 000 magyar áldozata volt, akkor rengetegen vannak, akiknek érdemes volna munkát fektetni abba, hogy feldolgozzák a múltjukat, akár a saját közvetlen családomban is. Az ismerőseim között is akadt olyan, aki először nevetett: ugyan már, mi mindent lehet még a holokausztra fogni…

Semmit sem szabad a holokausztra fogni, viszont muszáj lenne felismerni, hogy épp a tudatlanság vezet előítéletekhez.

Hogy sokan még a saját múltjukat sem ismerik elég jól, mégis mások felett ítélkeznek. Amikor azt írja valaki, hogy szerinte „faszsság ilyenekkel foglalkozni”, amikor annyi szerencsétlenség, repülőbaleset, terrortámadás és egyéb rossz történik, akkor ő is bátran gondolja végig, mégis mekkora trauma lehet akár csak egyetlen családtag ilyetén módon való elvesztése. Ezeknek az eseményeknek a túlélői is hasonlót élnek majd át, a családtagjaik, rokonaik is traumát szenvednek el.  Hogy miben nyilvánul majd meg, milyen problémát okoz, az kiszámíthatatlan. Ám ha szembenéznek vele, foglalkoznak a dologgal és „megélnek belőlük” a tanácsadók, segítők, akkor kevesebb olyan ember lesz, aki mások felett ítélkezik, és több olyan, aki a maga problémáján dolgozik. És akkor arra is lehetősége nyílik, amire nekem, aki azt hitte gyerekként, hogy róla szól Paul McCartney száma, a Hey, Jude. Then you begin to make it better!

Kárpáti Judit

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Oinegue