–

Patrícia barátnőm szerint – aki egy londoni kitérő után most Ausztráliában él a szerelmével –, ameddig nem szorít annyira a cipő, hogy már fájjon, úgysem veszed le. Nekik tehát már baromira fájt, és ha fáj, akkor csinálni kell valamit. Nekem sem kényelmes, de úgy döntöttem, hogy hordom. Még egy darabig. Nem megalkuvásból. Nem azért, mert tetszik, amit itt látok. Hanem azért, mert valami furcsa, perverz véletlen folytán, maradni akarok.

Tisztalap-para

Nagyon jó lenne néha fogni a csíkos bőröndömet, kigurulni Ferihegyre, és meg sem állni egy messzi városig, ahol mindent újrakezdhetek. Ahol nincsenek pletykák, nem beszélik tele a fejemet azzal, hogy hú, de ciki/hiperszuper az új munkahelyem, ahol nem kísértenek a volt szerelmek, ahol egy kicsit kitisztulhat a fejem. Szóval kezembe venni végre azt a bizonyos tiszta lapot, és írni rá egy új történetet. Vagy csak egy újabbat, ha már teljesen újat nem lehet. De amennyire csábító ez a lehetőség, legalább annyira meg is ijeszt.

Nyolc éve költöztem Budapestre, szó szerint egy szál bőrönddel. Nem voltak itt élő barátaim, nem volt kapcsolati hálóm, nem tudtam, kihez forduljak, ha segítségre volt szükségem. Nem mentem ugyan túl messzire az otthonomtól, de akkor is úgy éreztem magam, mintha egy másik bolygón lennék, azzal a különbséggel, hogy legalább a nyelvvel nem volt probléma. Mindenesetre, ha lassan is, de kialakult az itteni életem, bár sokat kellett küzdenem érte. Egy idő után már nem tévedtem el a városban, voltak helyek, amiket megszerettem, emberek, akiket megkedveltem. Lett állásom, a munkán keresztül barátaim, a barátaimon keresztül megismertem az éjszakai életet (higgyétek el, huszonegynéhány évesen ez nagyon fontos volt). Aztán jöttek a kisebb-nagyobb szívzűrök, és végül egy aprócska lakás, egy szintén aprócska kutyával.

Helyükre kerültek a dolgok. Eljött az az időszak, aminek a következtében – sosem hittem volna – most már itt is otthon vagyok.

Ide ugyanúgy hazajövök, ugyanúgy biztonságban érzem magam, ugyanúgy tudom, hova menjek, ha orvosra van szükségem, ha edzeni akarok, ha hivatalos elintézni valóm van, mint ahogy azt is tudom, hogy belátható távolságon belül vannak a számomra fontos emberek, ha szükségem van rájuk, illetve, ha nekik van szükségük rám.

Van törzshely, van kutyafuti, vannak szorosabb-lazább kötelékek, és végül, de nem utolsó sorban, van állásom. Nyolc év munkája fekszik mindebben, jó napokkal és olyan rossz napokkal együtt, amikor már vasárnap este azon spekuláltam, hogy ellógjam-e az utolsó csütörtöki előadásomat vagy sem, hogy előbb utazhassak haza.

Nem tudom, képes vagyok-e újabb nyolc évet arra áldozni, hogy megtaláljam a helyemet egy idegen közegben. Persze, nem volna teljesen idegen, hiszen alig van már olyan európai nagyváros, ahol nem élnek barátaim, valaki biztos fogná a kezem. Meg talán másodjára már nem is tartana nyolc évig. De ettől még félek kockára tenni mindazt, amit elértem, mert sok munkám van benne, és a tökéletlenségeivel együtt is büszke vagyok rá. Arról nem beszélve, hogy bármennyire is jól beszélem az angolt vagy a németet, az én munkám egyik alappillére a nyelv, és hiába boldogulnék, egész más zsebre tenni a bókot, hogy nahát, de szépen beszélsz, alig hallani az akcentusod, egy péntek esti kocsmázás közben, és úgy megírni egy cikket, hogy az igenis valós értékkel bírjon, mondjuk, egy angol portál címoldalán.

Mindig csak a kifogások

Eddig tehát a pragmatikus érvek – némi félelemmel vegyítve. De talán ez az utóbbi számít a legkevésbé, mert ha ugrani kell, akkor para ide, para oda, úgyis ugrani fogok. Lehet persze azt mondani, hogy csak kifogásokat keresek, valójában azonban ez az egész tulajdonképpen egy Rory Gilmore-tól lenyúlt pro-kontra lista, és egy ilyen listán igenis van jelentősége annak, hogy mi mindenért maradnék a helyemen.

De a szigorú tényeken túl, én szeretek itt élni. Szeretem Egert, szeretem Budapestet, otthonomnak tekintem mindkét várost. Megvan az a kuckós, meleg komfortérzetem, ami csak nagyon ritkán adatik meg az ember életében, és amit nagyon meg kell becsülni. Közben persze sok mindent nem szeretek, és sokszor nem tetszik a rendszer.

Önmagában azt, hogy még mindig itt vagyok, nem tekintem egyetlen hatalmas bólintásnak, hogy „igen, srácok, ez így rendben van”. De, ha mindenki elindul, amire – lássuk be –egyébként megvan a reális esély, akkor ki marad? Akkor ki fog változtatni, ki lesz, aki egy kicsit megpróbálja átforgatni a dolgokat?

Persze azt egy percig sem mondom, hogy aki a világ másik pontjáról figyeli az eseményeket, az teljesen kivonta magát ebből... vagy megfutamodott, és nem érdekli ez az egész. Sok olyan barátom van, aki Londonból, Berlinből, az Egyesült Államokból is nagyon fontosnak tartja, hogy ne maradjon ki a hazai történésekből, és a maga módján tegyen is valamit a változásért.

Hisz, ahogy a maradás nem megalkuvás, úgy az indulás sem megfutamodás.

Én is szeretnék világot látni. Megnézni, hogyan élnek máshol, hogy telnek a mindennapok, milyen egy másik kávézó ablakából nézni az embereket. De úgy, hogy utána vissza is jövök. Elindulni irtó izgalmas, ismerem még azt a köldöktáji csiklandós érzést, ami az utazást kíséri. Egészen fantasztikus érzés először rácsodálkozni egy új városra. De arra is emlékszem, hogy milyen hazajönni, függetlenül attól, hogy néhány napra, hétre vagy hónapra utazik el az ember.

Egyszer majd…

… lehet, hogy én is nekivágok. Lehet, hogy sebesre töri majd a lábamat az a bizonyos cipő, és akkor nincs mese, fogni kell a csíkos bőröndöt, meg Artúrt, a kutyát, és nekivágni a nagyvilágnak. Azt a döntést is vállalni fogom, és nem kérek majd elnézést miatta, ahogy a mostaniért sem.

 Kormos Lili

„Az el nem indulás logisztikája” Závada Péter egyik versében szerepel, ezt idéztük meg a címben.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/KieferPix