-

Aki kiáll a sarokra, ne csodálkozzon, ha leszólítják, szokták mondani finomkodva. Nálunk Somogyban ugyanez inkább úgy hangzik: aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha megdugják. A további asszociációkat már nem segíteném elő azzal, hogy újabb és újabb válfajait sorolom föl az „örökbecsű"-nek. Legyen elég annyi, hogy húsz nyilvánosság előtt töltött év után teljesen tisztában vagyok annak természetével.

Mégis csak az elmúlt két évben érzem azt, hogy végre képes vagyok a helyén, és tényleg a helyén kezelni a rólam szóló, hangosan kimondott, leírt, kommentbe öntött, elkiabált véleményeket. Aki ezen a ponton okosan a fejét ingatva azt gondolja, hogy „ugyan már, nem szabad törődni a hozzászólásokkal, a véleményekkel és a kritikus hangokkal", az bizony nem érti korunk poszt-posztmodern nyilvánosságát.

Nem igaz, hogy nem számít, mit mondanak rólad a fogyasztóid. Nem igaz, hogy nem kell törődni vele. Nem igaz, hogy nem érdemes önvizsgálatot tartani néha. Nem igaz, hogy az a megoldás, ha minden kritikusodat „kitiltod a picsába, oszt’ jó napot”. Lehet, hogy ez Kasza Tibinek bejön, de nekem meggyőződésem, hogy hosszú távon nem megoldás.

A világ államformája: véleménydemokrácia. És ebben a valódi és létező demokráciában a hülyéknek és kritikusoknak (figyelem, a kettő nem feltétlenül ugyanaz!) ugyanolyan joguk van kinyilvánítani a véleményüket, mint neked vagy nekem. Sőt, a szerepek is felcserélődhetnek; a ma hülyéi holnap már szakértők lesznek és vice versa. Egyszer-egyszer pedig te magad vagy a hülye.

Fontos pillanat egy ember (különösen nyilvánosság előtt dolgozó ember) életében, amikor ezt nemcsak bátor kinyilatkoztatásokban a tükör előtt, otthon, hanem gyakorlati szinten, a mindennapokban is elfogadja. Az pedig nemcsak fontos, hanem egyenesen felszabadító pillanat, amikor felfogja, hogy a véleménydemokrácia nem jelent véleménydiktatúrát. Nem kell minden kritikusodnak megfelelned. Nem kell minden megnyilvánulásoddal megerősíteni minden egyes olvasód, néződ, hallgatód, követőd, ismerősöd, családtagod meggyőződését, hitét, véleményét. Az övét viszont simán a javadra fordíthatod.

Tudsz még követni? Már nekem is nehezen megy... bocs. De figyelj, mondok néhány példát. Ami most következik, az hét olyan mondat, amit nekem vagy rólam írtak. Facebook-hozzászólásban, YouTube-kommentben, e-mailben, bejegyzésben... miegymásban. Egytől-egyig kritikai vélemény mind, ha máshonnan nem, a kontextusból egyértelmű volt, hogy bizony beszólásnak születtek. Úgy hagyták el az illető száját (billentyűzetét), mint egy-egy mérgezett nyíl. Csakhogy mire elértek hozzám, én bizony egyáltalán nem a bántást hallottam meg belőlük... sőt, ellenkezőleg.

Íme, a hét mondat, ami beszólásnak indult – csak (sajnos) nem sértődtem meg rajtuk:

1. Nem vagy több, mint egy uborkafára fölkapaszkodott senki!

Tudod, mit, aranyapám? Neked teljesen igazad van. Valóban egy senki vagyok, ugyanúgy, mint bárki, aki tök egyedül, saját erejéből küzdi föl magát valahová. Munkával meg tanulással. Hibákon, kudarcokon át, lépésről lépésre. Amikor rájöttem, hogy ez tulajdonképpen nem is sértés, hanem egy állati nagy dicséret, eszembe jutottak az első egyetemi éveim, amikor a szobatársaim, akik volt kéttannyelvű gimisként, külkereskedők vagy diplomaták gyerekeiként a kisujjukból kirázták az angolt, esténként bulizni jártak, én meg közben a kislámpa fényénél güriztem a könyveim fölött. Elvégre el kellett kezdeni kapaszkodni arra az uborkafára, amire mások fölszülettek. És itt el is érkeztünk a másik gyakori beszóláshoz, amit tőlük hallottam először, és ami nem más, mint:

2. Egy igazi stréber vagy!

Mi tagadás. Tényleg az vagyok. Az anyám meg az apám pedagógusok voltak, megtanítottak tanulni. Megtanítottak betartani a határidőket. Elvégezni a vállalt munkát. Elolvasni az apró betűs részt. Megcsinálni a szorgalmi feladatot. Én tényleg ennyire unalmas vagyok. Tudom, hogy nem elvárható a világtól, hogy mindenki ilyen legyen benne (lássuk be, eléggé kibírhatatlan lenne a világ, ha hét és félmilliárd stréber lakná), de ez, attól tartok, már soha nem fog elmúlni belőlem. Én, kérem szépen, az vagyok: egy büszke stréber!

3. Karrierista picsa!

Azon túl, hogy a picsa, mint szó szerintem degradáló egy nőre nézve, és menj a picsába, hogy ezt használod rám, a karrieristát azért árnyalnám egy kicsit, ha nem bánod. Az a helyzet, hogy nekem fontos a munkám. Szenvedélyesen szeretem a szakmámat, és azon nagyon szerencsés emberek közé tartozom, akik szeretnek dolgozni, mert a munkájuk egyben a hobbijuk is. Én imádok írni. Szerkeszteni. Embereket kérdezni. Videót kitalálni, forgatni, rendezni. Imádom a csapatot, amellyel együtt dolgozom, imádom irányítani, motiválni, inspirálni őket. Délutánra, amikor a családommal találkozom, nem szikkadt, kedvtelen gorombaság vagyok, hanem egy boldog ember, aki a nap első felében azt teheti, amihez ért, a másodikban pedig azokkal lehet, akiket szeret. Ha választanom kellene? Akkor gondolkodás nélkül a családomat választanám. De addig is, amíg nem kell, nem fogok elnézést kérni azért, mert mindkettő fontos. A karrierem is, igen.

4. Próbálsz úgy tenni, mintha húszéves lennél, vén tyúk!

Na, ez határeset. Mert a beszólásoknak tényleg van az a szintje, amelyre nem süllyedünk le azzal, hogy egyáltalán elgondolkodunk rajta. Ez is valami ilyesmi. Amiért mégis idekerült, az a pillanat, amikor a gyerekemmel gurgulázva kacagunk, miközben a babzsákból kiömlött fehér golyócskákat kapirgáljuk ki a szőnyegéből. Amikor Lola keze megáll a levegőben, elhallgat egy pillanatra, és huncutul azt mondja: „úgy szeretem, mama, amikor ilyen kölyök vagy!” Ennyi.

5. Igazi hülye feminista!

Igen. És?

6. Nem is vagy igazi feminista!

Gyakran előfordul, hogy ezt az 5. ponttal egyszerre kapom meg... éles kritikaként. Persze tudom, van az a nézőpont, ahonnan az ember soha nem lehet eléggé feminista. Elismerem, tényleg nem mindig sikerül. Pedig igyekszem, mert nekem ez fontos, és – a többi beszólással ellentétben – általában komolyan is veszem, elgondolkodom rajta. Mégis az a helyzet, hogy az igazi feministák szerint mi itt a WMN-nél nem is leszünk soha eléggé azok. Egyszerűen túlságosan „mainstreamek" vagyunk hozzá, túl sokféle szerzőnk van, túl sokféle cikkünk, nem egy adott narratívát tolunk. És hát, lássuk be milyen feminizmus már az, amikor az ember viccet csinál magából? A saját feminizmusából? Hát nekünk már tényleg semmi se szent? Aztahétszázát neki!

7. Régen jobb fej voltál!  

Hát persze. Régen a nagyi se volt ilyen ráncos. Régen nekem is magasabb volt a fizetésem, ráadásul minden hónap nyolcadikán átutalta a köztévé. Régen hétfőn adásszünet volt a tévében, milyen jókat társasoztunk anyuékkal, emlékszel? Régen csak Aligáig tartott az M7-es, utána döcöghettünk romantikusan tovább az „autóúton”. Minden változik, sőt: csak a változás az állandó. Tudok még ilyet, folytassam? Ne. Oké. Figyelj, a lényeg ugyanaz maradt:

én én vagyok. Sőt, énebb vagyok, mint valaha. Lehet, hogy pár éve kívülről simulékonyabbnak tűntem, olyasvalakinek, akit a munkáltatói sokáig így jellemeztek: „problémamentes”. Egészen addig, amíg „problémás” nem lett...

Már amennyiben a problémás azt jelenti, hogy kiállok az igazamért. Ügyek igazáért. Hogy nem megyek el olyan helyre, ahol nincs keresnivalóm, hogy nem mondok igent felkérésre, amiről tudom, hogy olyasmitől kellene elvennem az időt, ami tényleg fontos. Hogy nem mondok igent munkára csak azért, mert sok pénzt lehetne vele keresni gyorsan, de közben kényelmetlen, kellemetlen, sőt megalázó volna elvégezni. Hogy nem fecsérelem az energiáimat emberekre, akik nem érdemlik meg. Hogy nem találkozom „csak úgy” régi ismerősökkel, akik valamilyen politikai szerepvállalásra, grátisz szakmai tanácsadásra, kiváló befektetési vagy megtakarítási lehetőségekre, stb... szeretnének rávenni. Hogy nincs türelmem a bullshithez. Hogy vannak egyértelmű prioritások az életemben (lásd. 3. pont), amelyekről nem vagyok hajlandó lemondani. Igen, most, hogy mondod, talán régen tényleg jobb fej voltam... neked.

Nézd, én tényleg abszolút megértem és tolerálom, hogy neked jogod van a véleményedhez. Nézőként, olvasóként, hallgatóként, kibicként, polihisztorként, fogadatlan prókátorként, az erkölcs elefántcsonttornyában lakó váteszként úgy érzed, el kell... mit kell... kötelező közölnöd a véleményedet rólam és a munkámról. De ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor nem pazarolod az idődet arra, hogy személyeskedsz, hogy válogatott beszólásokat szórsz rám. Mert már réges rég nem döglök bele a véleményedbe.

Sőt, még az is előfordulhat: leszek olyan pofátlan, és megtalálom a módját, hogy előnyt erőt kovácsoljak belőle.

D. Tóth Kriszta