WMN-Dunahouse

 –

Szóval most, hogy listáztam fejben életem 42. évének eddigi lakóhelyeit, falusi házat, panellakást, kollégiumot, kis másfél szobás bauxitbeton otthont, albérleteket, polgári- és tanácsi lakásokat, bérleményeket és tulajdonolt ingatlanokat, rájöttem valamire. Számomra minden egyes otthon egy életszakaszt jelentett. Egy érzésvilágot, egy traumát vagy épp örömöt, és annak következményeit, magasságot vagy mélységet, az emlékeim kereteit.

Erről a húszas számról, ami apu szerint „állandó nyughatatlanság" és „jézusom, már megint hova cuccoltok” nekem nem a gyökértelenség, az otthontalanság és a bizonytalanság jut eszembe.

Hanem épp ellenkezőleg: annak a bizonyossága, hogy az ember életének a középpontjában ő maga áll, nem pedig az, hogy épp milyen dolgok, milyen falak veszik körül.

Na, jó, elmesélek néhányat közülük, hogy értsétek. 

Falu, kert, ház, labdarózsa, gyerekkor, szaftos kenyér

Életem első két és fél évét a Paradicsomban töltöttem. Somogyban, a nagyszüleimnél. Oda vittek haza a kórházból a szüleim, zuhogott a hó, a járdára bordákban fagyott rá a jég. Megkaptuk a belső kisszobát, a nagyapám mindennap felfűtötte a cserépkályhát, 28 fokban izzadt a család, miközben ő atlétatrikó-ing-mellény-zakó-jégeralsó-kordnadrág kombóban ült a lócán, és a gyújtóst válogatta. Mami oldalast sütött, a tepsiben maradt zsiradékot kis lábasba gyűjtötte, apuék azt ették reggelire, foszlós friss kenyérre kenve. Amint tudtam rágni, én is azt ettem. Az L alakú ház ma már klinkertéglás közösségi tér a falu közepén, a régi udvart díszkő borítja, a falon tábla; Széchenyi Terv. De nekem az a ház maradt az életem kezdete.

Kinizsi lakótelep, másfél szoba, panel, babaház az asztal alatt

A szüleim első önálló lakása. A házat lila és fehér kockák borítják, gázgyári dizájn, messziről látszik a tömb, ahogy az ember bekanyarodik a laktanyánál a telepre. Gabinak hívták az elemes gyerekbútort, amit anyuék besakkoztak az apró szobácskába. Éles sarkai rendszeresen föltépték a bőrömet. Apró íróasztalt kaptam, pedig még nem voltam iskolás. Alatta babházat rendeztem be, beköltöztettem az igali házból Julcsit, Balázst és a gombszemű poliészter mackót is, elfelejtettem a nevét. Boldog békeidők. Papa, mama, gyerek...

Belváros, tanácsi, három szoba, két gyerek, négy kerék

Az öcsém már négyméteres belmagasságba érkezett. A szüleim ügyes emberek, tanították a fél várost, rajongott értük minden diákjuk. Valahogy sikerült kiutaltatni magunknak három szobát. A négy kerék pedig egy bordó, ezerkettes Zsiguli volt. Jugóba mentünk vele, félúton elszállt a vízpumpa, apu gyalog indult a nagyapámmal szerelőért. A Kossuth Lajos utcai lakásban mindig nagy volt a jövés-menés, sok barátunk volt, és egyszer véletlenül megcsókoltam a szüleim egyik tanítványát. De erről nem akarok beszélni. Aztán elkezdett tönkremenni minden.

Újra másfél szoba, rács az ablakon, ketten anyával

Amikor véget ért az öröm, összement a tér. Tudom, hogy nem úgy volt, de én mégis úgy emlékszem anyu válás utáni pici lakására, hogy csak ketten laktunk benne. Nem volt erkély, anya kint cigizett a ház előtti lépcsőn ülve. A földszinti lakásokra ma is rácsokat szerelnek. Anyával gyűlöltük a rácsokat, engedély nélkül leszedettük, és helyette redőnyt húzattunk az ablak elé. Attól fogva minden éjjel azt képzeltem, hogy jön a rabló, és ránk töri a műanyag redőnyt. Nem szerettem ott lakni. Anyu olyannyira nem, hogy néhány évvel később az egész életből elköltözött.

Szabadság, kollégium, szerelem

Zugló. A távoli része. 74-es troli, háromágyas szobák. Ketten mindig jobban összetartanak, mint a harmadik. Én lettem a harmadik. És közben tanulás, tanulás ezerrel, mert úgy éreztem, mindenki jobban odavaló, mint én. Aztán szerelem. Telefon a folyosó végén, „Kriszta, téged keresnek!”, futás, ahogy csak bírok, nehogy megszakadjon a vonal, mire odaérek a tárcsás készülékhez a 604-esből. Kopogós Erika írógépen készülő házidolgozatok, a társalgóban falra szerelt tévén drukkolunk Bayer Friderikának az Eurovízión. És végül csomagolás, irány Amerika, ösztöndíjjal. A kocsi hátsó ablakából utoljára visszanézni az ablakba kiakasztott kajászacskókra: megfizethetetlen.

Bakáts tér, Klauzál tér, Újlipót, albérlet, gyakornoki munka, felnőttkor

Kevés pénzből kis lakás. De az enyém. Persze... nem „úgy” az enyém, arra még jó évtizedet várni kell. De saját szoba, saját konyha, saját élet. Saját veszteség. Saját könnyek. Saját anyám, aki már nem tudja megnézni, hol lakik az ő felnőtt lánya. Saját élettárs. Saját csalódás. Sajtos-tejfölös tészta hó végén, négykézláb hazamászás szombat éjjel. Vagyis vasárnap hajnalban.

Család, kertes ház, kutya, szomszéd, bodobács

A majdnem megérkezés. Homokozó és veteményes, Pista bácsi a szomszéd kertben az új légószirénáját próbálgatja szombat reggel hatkor. Ha túlszalad a munka, Marika néni vigyáz a gyerekre. Gyalog járunk óvodába, a temető mellett vezet az út. Lolával anyámról beszélgetünk, süt a nap, bodobácsok rohangálnak a betonon. Az ovi melletti mezőre visszük Ringót, aki már kicsinek is kajla, fölborítja a gyereket, nevetünk. De megvenni még nem tudjuk (a házat, a kutya tényleg a miénk), két évre írunk alá bérleti szerződést. Mire a gyerek iskolába megy, megint költözünk. 

Lakáshitel, két szint, babzsákfotel

Fűnyírás szombat délután, kerti sütés, karbantartás. Megépül a szolgáltató a végállomáson, kézműves hentes, bortársaság, costacafé. A kutyának kanapéja van, a gyerek babzsákfotelt kér születésnapjára. Reggelente dugó az iskoláig, délután dugó hazafelé. De végre megvan az első saját. Az otthonunk. Abból nem az első. Hanem a mostani. A ház tulajdoni lapján – a bank mellett – ott van a mi nevünk is. A falak állnak, a kocsibeállón saját autóink. 

Hogy mi lesz ezután? Nem tudom. Csak mi vagyunk/vagyok biztosak. Csak mi. 

D. Tóth Kriszta

Fotó: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography