-

A kisfiú nyugtalanul lézengett a lakásban. Elővette a játékkockákat, a kisautóit, de egyikkel sem volt kedve igazán játszani. Leült az asztalához, és megpróbált egy viaszdarabot kalapáccsal és csavarhúzóval apróra törni. Az anyja ezalatt rendet rakott a konyhában, és készített neki egy szendvicset uzsonnára. Nemrég jöttek haza az iskolából, de a fiú hiába evett a napköziben, mindig megéhezett, mire hazaértek.

– Anya, játszunk valamit? – kérdezte, amikor felült a konyhaszékre.

A nő elé tette az ételt, bólintott, de fáradt volt az egész napos kapkodástól. Az irodában aznap különösen sok munka volt, új ügyfél szerződött az ügynökséghez, egyik megbeszélés a másikat követte, miközben a telefonján látta, ömlenek az e-mailek a postafiókjába. Épp, hogy el tudott négykor szabadulni, félállásban volt, elvileg kettőig dolgozott, de rendszeresen túlórázott, egyébként nem tudta volna a munkáját elvégezni. Az iskolába persze mindig ő ért utolsóként, rosszallóan nézett rá a napközis tanár, a gyerek meg folyton csalódott volt, hogy már csak ő árválkodik ott.

Már sötétedett, mire hazaértek, a nő legszívesebben csak hevert volna csukott szemmel az ágyon, és tudta, a gyerek is boldog lenne, ha bekapcsolná neki a tévét, de nem akarta. Legalább most legyenek egy kicsit együtt, gondolta. Ráadásul látta, hogy a valami nyomasztja a fiát. Miután befejezték az evést, leültek a kanapéra. A gyerek az ölébe telepedett, ő pedig szinte automatikusan kezdte el a dögönyözést.

– Na, anyu – mondta a kisfiú, de a hangja élénk volt, érződött, hogy akarja a játékot.

A nő tovább csikizte, harapdálta, örült, hogy a gyerek engedi, ez egyre ritkábban fordult elő, a fiúcska hétéves volt, mások előtt szó sem lehetett ilyesmiről. Inkább csak este az ágyban, amikor lefekvéskor a sötétben összebújtak, vagy mint most is, ha kettesben voltak, és épp olyan kedvében volt. Bezzeg kisebb korában ezt játszották majd minden délután, dögönyözés, csikizés, birkózás, szaladgálás fel-le a lakásban. De most már túl erős is volt, nagyot tudott ütni, ha nem vigyázott.

A gyerek nevetve hanyatt vágta magát a párnákon, az anyja fölé hajolt, először a nyakánál csiklandozta, aztán haladt lejjebb, elérte a hasát, durrogott a levegő, ahogy beletrombitált.

– Jaj, ne! – kérte kacagva a kisfiú, és eltolta magától a nő fejét.

Az anyja újabb támadásba lendült, igyekezett a fiúcska testéhez közelebb férkőzni, de most már nehezebben ment, a karjaik összegabalyodtak, a kis test ficánkolt, mint a horogra akadt hal, a kacagás nyöszörgéssé torzult.

– Ne már! – kiáltott fel a gyerek panaszosan.

De a nő nem állt le, olyan régen volt már része ilyesmiben, érezni akarta az illatokat, a selymes bőrt, és remélte, az ellenkezés ismét átfordul nevetésbe.

A gyerek azonban már megfeszítette magát, leszegte az állát, a tenyerét az anyja homlokához nyomta, hogy így próbálja eltaszítani. Ám a nő elkapta a kezét, és sikerült ismét hozzáférnie egy pillanatra, de közben véletlenül végigszántotta a fiú arcát a gyűrűjével, vörös csíkot húzva az állától a szeméig.

– Hagyd abba! Nem érted, te migráns?! – üvöltött rá a kisfiú tiszta erőből, és most már ész nélkül rúgkapált, eltalálta a nő karját, hasát.

Az anya elengedte, felegyenesedett, hirtelen el is felejtette a dühöt, amely a rúgás miatt keletkezett benne.

– Mit mondtál? – kérdezte.

– Migráns – ismételte meg a gyerek bizonytalanabbul.

– Ezt hol hallottad?

A fiúcska a vállát vonogatta, majd hasra vágta magát. Nemsokára halk sírás és szipogás szivárgott ki a párnák közül.

A nő megsimogatta a gyerek hátát.

– Na, nincs semmi baj. Gyere, fordulj ide – kérte, majd érezte, hogy a fia izmai elernyednek. Megölelte a gyereket, letörölte a könnyeit.

– Tudod egyáltalán, hogy ez a szó mit jelent? – nézett a kisfiú szemébe, aki elkapta a tekintetét, és a polcon lévő mesekönyveket kezdte bámulni.

– Kérdeztem valamit – szólt az anyja, és a gyerek arcát finoman maga felé fordította.

– Gyilkos? – kérdezte óvatosan a másik, majd újra a színes könyvek felé lesett.

A nő sóhajtott egyet.

– Hol hallottad ezt a butaságot, meg tudod mondani?

A gyerek nem válaszolt.

– A suliban? Vagy apától? Esetleg a nagyitól?

A fiúcska belefúrta a fejét az anya pólójába.

– Tudod, voltak azok a plakátok... meg a tévében is mutatták… amúgy is szoktunk látni ilyen sötét színű embereket a kisboltnál. Anya, inkább maradjunk itthon hétvégén, nem akarom, hogy elmenjünk korizni.

A nő nem értette.

– Miért? És egyáltalán, hogy jön ez most ide?

– Ott olyan sokan vannak. Mi van, ha ezek jönnek, és robbantani fognak?

Az anya először nem jutott szóhoz. Aztán magához ölelte a kisfiút.

– Nem fog semmi történni. Nem akar téged senki bántani, azt csak buta emberek találták ki.

– De miért?

– Tudod, ez olyan, mint a zsákos bácsi. A felnőttek szeretik a gyerekeket ilyen dolgokkal ijesztgetni, mert azt hiszik, attól jobban fognak viselkedni.

– De zsákos bácsi nincs is – nevetett fel a kisfiú.

– Na, látod. Bántott téged bármelyik sötét bőrű ember a kisboltban? Láttál náluk fegyvert vagy ilyesmit? – kérdezte az anya.

A gyerek a fejét rázta.

– Nem csináltak semmit, csak csendben sorban álltak.

– Akkor ne félj, a koripályán sem lesz semmi, az emberek, akár sötét bőrűek, akár nem, csak korcsolyázni fognak, ugyanúgy, ahogy a kisboltban is csupán sorban álltak.

– Biztos vagy benne? – kérdezte a gyerek.

– Egész biztos – válaszolta a nő mosolyogva, és letörölte a gyerek arcáról a könnyeket.

 

Hidas Judit

Kép: iStock by Getty Images