–

Tizenhat éve foglalkozom gyerekekkel. Főleg gyermekotthonokban élő, (többszörösen sérült) hátrányos helyzetűekkel, rossz szociális körülmények közül érkezőkkel: nullától tizennyolcig.

A legtöbb gondot mindig is az agressziójuk kezelése okozta.
Nyilván nem kell arról most kiselőadást tartanom, hogy miből fakad az agresszió.
Azt viszont azért csak le kell írnom, hogy legtöbbször a félelem, a tudatlanság, a bizonytalan helyzetük az oka.
Ezt tudván, mindig próbáltam magam is empatikus lenni, és így megoldani egy-egy agresszív gyerek viselkedését, és az ebből fakadó helyzeteket.
Ez nagyon nehéz, mivel nyilván elsősorban – minden esetben – a sértett fél érdekeit kell védenem.

Még nagyobb feladat előtt állok, ha a sértett fél történetesen egy lány. Ilyenkor még nehezebb, hiszen a gyerekek sokszor nem értik meg a lányok „kivételezett” helyzetét.
– Lányoké az elsőbbség – hallottuk mi is gyerekkorunkban, hallják most is a fiatal fiúk.
Amit egy bizonyos korig természetesen nem is értenek meg.
– Miért? – kérdezik, és abban a korban, helyzetben általában szinte lehetetlen ezt megfelelően megmagyarázni, akkor, amikor az általános vélekedés a fiúk részéről legtöbbször az, hogy a lányok hülyék.

Egy vegyes korosztályú fiú-lány gyermekekkel teli csoportban szinte naponta akad olyan helyzet, ami, – ha nincs kellőképpen kibeszélve – igazságtalanságnak tűnhet.

Rátesz a nehézségekre a családból hozott tapasztalat.

Egy olyan gyerek, aki úgy nőtt fel, hogy az apja egy állat volt, és terrorizálta, verte az anyát, aki nem volt elég erős, és nem volt lehetősége elmenekülni, inkább tűrt, az sokszor követi a mintát, ezt gondolja természetesnek.

Jó esetben a rossz élmények miatt az ellenkező viselkedésformát veszi fel, de addigra már kellően sérült lelkileg, amit egy életen át cipelhet.

Szóval nagyon nehéz feladat megtanítani az ilyen háttérrel rendelkező fiúkat arra, hogy kellőképpen tiszteljék a lányokat, akik majd nők lesznek, akikkel majd szerelembe esnek, akik majd anyákká válnak.
Szinte lehetetlen.
Ennél a megoldandó feladatnál is Don Quijote vagyok, és muszáj is annak lennem.

Egyszer majdnem bántottam egy kamasz fiút.
Az anyja miatt minden nőt utált. Ennek megfelelően a meglehetősen szigorú, megalkuvásra teljesen képtelen kolléganőmet állandóan basztatta. Sokszor veszekedtek, majd egyszer a jelenlétemben majdnem nekiugrott. Ha nem vagyok ott, meg is teszi.
Nem vagyok nagy darab, viszont tudok ijesztő lenni, hátul van egy énem, nagyon hátul, és nagyon ritkán jön elő.
Ekkor előjött, és így el tudtuk kerülni, hogy ne verje meg a kollégát, aki nő.
Szerencsére azt is, hogy megverjek egy kamaszt.
Akkor mondhattam volna fel, na, nem rúgtak volna ki, egyszerűen a saját lelkem miatt.

Miért beszélek erről?

Mert majd megbolondulok a feladattól, hogy elérjem a fiúknál a lányok, a nők tiszteletét, mert ez annyira alap, minthogy van nappal, meg éjszaka, erre valami barom megüt nyilvános helyen egy nőt, aki szembesíteni merte az ő mérhetetlen butaságával, ami, – bár nyilván az illető nem ennyire intelligens, de – valójában a mérhetetlen szerencsétlenségével szembesítette.

Nem szeretnék belemenni, hogy miként lehet az emberekben ennyi tudatlanság, mert arra nincs mentség, hogy valaki nyilvános helyen megüt egy nőt. 

Az meg végképp elszomorít, amikor egy ilyen esetet egy „nagy ember” politikai marketingre használ fel. (Ki akkor a provokatőr? A nő? Az állat? Netán a pizzaárus?)

Nagy felelősség ez, mert aztán elhiszik néhányan, hogy ez a természetes.

Szerencsére a gyerekek leszarják a politikát, és leszarják a politikusokat, bár tévét ők is néznek.
Mint az a kollégám, aki a döneresre azt mondja, hogy migráns.

És így még nehezebb nevelni a gyerekeket a nők iránti tiszteletre.
Szinte lehetetlen.

 

Zebegényi Péter

A szerző korábbi cikkeit ITT olvashatod el.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/lolostock