-

A fiam ismeretlen társaságban elég „kellemetlen gyerek" tud lenni. Az a fajta, aki folyton nyaggatja a felnőtteket: „menjünk már, elegem van, melegem van, hülyék ezek a gyerekek, de a felnőttek is". Megtanultuk, hogyan üljünk minden sornak a szélére, hogyan távozzunk idő előtt, mi a leginkább zavaró számára. Akarata ellenére sehova sem cipeltük.

Tegnapelőtt azonban minden másként történt. Közvetlenül a színpad elé húzott, kérte, hogy legyünk legelöl. Elkezdődött a program, ismerős újságírónő mondott beszédet, zene, majd újabb beszédek követték egymást sorban. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a fiam a kikötődött cipőfűzőjével, zsebre dugott kézzel, némán, teljes figyelemmel hallgat. Néz és figyel. Még csak hátra sem fordult háromnegyed órán keresztül.

Mióta a fiam az eszét tudja, tisztában van azzal, mi az, hogy tüntetés. Lévén még csak nyolcéves, mondhatnám azt is, hogy ez szomorú.

Jobb volna, ha az ilyen jellegű események természetével csak később ismerkedett volna meg. Eleinte még csak azért merült fel a kérdés, hogy „mi az a tüntetés", mert illett válaszolni arra, hogy hova megyünk. Aztán néhány éve eljött az idő, amikor úgy ítéltem meg, hogy már ő is jöhet velünk.

Sok helyen olvastam róla,  hogy nem szabad idejekorán nem neki való dolgokkal terhelni egy gyereket, a túl nagy „zajjal” kárt okozunk. Így aztán soha nem néztünk híradót a társaságában, és a vacsoraasztalnál sem az aktuális politikai helyzetet elemeztük. De közben mégiscsak éltük az életünket, és ha valamin felháborodtunk, akkor, mondjuk, a vacsora készítése közben, míg ő játszott a háttérben, azért megbeszéltük. Vagy míg a nagymamája a hosszúra nyúlt reggelinél javában olvasta a kávé mellé a híreket, és a fiam az asztalnál épített valamit, közben hallotta, ahogyan anyám félhangosan méltatlankodik. Összeállt valami a fejében az évek alatt.

Ami pedig a zajt illeti, nem mi csaptuk, hanem annyira hangos volt, hogy kívülről is behallatszott, ha akartuk, ha nem. Már csak azért sem gondoltam a magunk csapta zajnak, ha elviszem egy-egy tüntetésre, mert én úgy nőttem fel, hogy a szüleim mindig kiálltak a hatalom értelmetlensége ellen. Lehetett a „hatalom" az osztályfőnök, a munkahelyi főnök, a házmester, a pénztáros a boltban vagy a politikusok, egy biztos volt: ha igazságtalanság ért bennünket, nem hagytuk szó nélkül.

Nem folytak erről nálunk okos beszélgetések, mindenféle tudatosság nélkül tanították meg a szüleink; kiállni nem lehetőség, hanem kötelező. A tüntetéseken – velük együtt – mi is ott voltunk a testvéremmel, ha pedig úgy hozta a helyzet, földalatti mozgalmak gyülekezőhelye volt a lakásunk.

Anyám majd’ hetvenéves, Budapest oda-vissza másfél óra utazás, busszal és gyalog. Számára mégsem jelentett soha kifogást az utóbbi években a távolság vagy a rossz idő. Kiállt az értelmetlenségek ellen, és részt vett egy-egy tüntetésen. Most szombaton is így volt, jött, hívott: „Várlak benneteket a Vörösmarty téren, a Luxus Áruház előtt.” (Anyámat mi sem jellemezhetné jobban: ha forradalmi idők szava szólít, ő akkor is megadja a módját. Rózsaszín puhakalapban, újhullámos napszemüvegben, tökéletes, „tüntetéshez való viseletben” várja a lányát és az unokáját a „Luxus” előtt. )

Tegnap együtt néztük csodálkozva, ahogyan a fiam nyolcévesen egyszer csak elkezdi megérteni, pontosan miről is van szó, szakadatlan figyelemmel követi az eseményeket. Hogy hazafelé elmeséli az apjának, aki nem tartott velünk, hogy hallott egy újságírót beszélni, aki azt mondta: ő csak egyet akart, amióta az eszét tudja, újságíró lenni. Hogy megkérdezi, miért tűnt el minden, amit ez a nő és a többiek eddig írtak. Hogy a nagyanyjánál, akinél az estét töltötte, kezébe veszi az újságot, amit egy hajléktalan nőtől vett anyám, és elolvassa az egyik tárcát, amit felolvastak a gyűlésen, mert neki annyira tetszett, hogy ő maga is el akarta olvasni.

Valahányszor tüntetésen, gyűléseken járunk, nézem az embereket. Mindig van pár gyerek. Nincsenek sokan. Akkor, amikor mi mentünk a szüleimmel, ugyanez volt a helyzet.

A tüntetés nem az a dolog, ami nem gyereknek való, ami nem gyereknek való az, ahogyan a dolgok megtörténnek itt.

Ahogyan nekem és a családomnak sem volt való, amiben felnőttek, amiben mi is felnőttünk, és most már az én gyerekem is felnő, és soha nem az volt a kérdés, mi való nekünk, hanem az, hogyan nem szeretnénk élni.

Különös összefüggés, hogy apám éppen ma hét éve, október 23-án halt meg. Apámnak, Kárpáti Istvánnak ajánlom a fenti sorokat. Apámnak, akinek az apját, Schachter Lászlót egy koncentrációs táborban öltek meg, nem szabadon halt meg. Apámnak, aki egész életében maga volt a kiállás, a kételkedés és a vita, aki halála napjának, a rá legjellemzőbb módon épp október 23-át választotta, aki rákban halt meg, nem szabadon. Apámnak, aki – ha élne –, nem lehetne szomorúbb, aki – ha élne –, az unokái, a fiam miatt... nem lehetne boldogabb...

Kárpáti Judit

A fotó illusztráció. Forrás: flickr.com