–

Még délután mondtam Zsófinak, hogy a forradalmi szerkómban megyek, erre azt válaszolta, hogy jó, akkor úgy készül ő is. Indulás előtt belenézek a tükörbe, pedig késésben vagyok, de visszalépek az ajtóból: ujjatlan Guns N' Roses crop top, kockás ing derékra kötve, rojtos csizma és szentanyás, fából készült karperec. Jól van – motyogom magam elé – baszki, elkéstem. Írok Zsófinak, hogy csak akkor jöjjön le a Jászaira, amikor szólok, mert megint csúszom, és azt sem tudom, mikor jön a 22 A. Írja, hogy oké, addig ő keres magának valami harapnivalót ott a környéken, mert nem volt ma ideje enni, de feltétlen írjak, melyik vilin vagyok, nehogy rosszra szálljon fel.

Öt perc múlva már a buszmegállóban ülök a Budakeszin, és két másodpercenként nézek ki balra, hogy jön-e már a járat, de csak kocsik szállingóznak az erdős rész felől. Minden egyes alkalommal erősen hunyorgok, hogy hátha mégsem autó, hanem a busz kék színe bukik elő a lombok közül. Bosszankodom, hogy a megállóban elhelyezett információ szerint nem ez volt beígérve (alaposan anyázom a BKK-t, de csak magamban), merthogy azt írják, szombatonként is hatpercenként jár, de tizenkettő is eltelik, mire becammog Kesziről a 22 A. Felszállok, zene a fülemben, ami főleg azért kell, hogy ne halljam az embereket. A Deep Purple-től hallgatom már vagy negyedszerre a Child in Time-ot. Imádom ezt a számot, majd megmutatom Zsófinak is.

A busz szerencsére úgy nyargal végig Budán, mint kés a vajon. A négyeshatosról viszont ugyanezt már nem lehet elmondani. Pótlóbuszok járnak, felújítják a vonalat, így az összes előnyöm, amit a Szilágyi Erzsébeten összeszedtem, szertefoszlik. Írok Zsófinak, hogy már a vilin vagyok, ami nem is villamos, hanem busz, amivel pótolják a négyeshatost, szóval amúgy is olyan, mintha Budapest egész közlekedése pótló lenne, de nem baj, majd felvesszük ezt is a pontjaink közé a tüntetés után. Válaszol, hogy no para, tüntetésről nem lehet elkésni, erre kicsit lenyugszom, merthogy tényleg, és megnézem a mobilom szelfikamerájában, van-e még rúzsom.

A Margit mellől aztán írok Zsófinak, hogy most figyeljen, mert a következő négyeshatos lesz az, vagyis négyeshatos pótló, ami nem vili, hanem busz. Azt írja, hogy oké, figyel, csak kidobja a pogácsás zacskóját a fél pogival együtt, mert azt nem bírta megenni, olyan szűk a gyomra, azt mondja, ideges. Két perc múlva meg azt SMS-ezi, hogy tuti, rossz buszra szállt fel, de szerintem az lehetetlen, mert se előttem, se utánam nem jött másik járat. Kérem, hogy jöjjön előre, és végül megtaláljuk egymást, de Zsófi még két percig bosszankodik, hogy csak ő lehet annyira béna, mert összekeveri a pótlóbuszokat. Mondom neki, hogy mindegyik ugyanolyan, egy hülye is összekeveri őket, ne parázzon.

Alapból izgatottak vagyunk mindketten, bár nem ez az első tüntetés, amin részt veszünk, viszont az első közös, amire együtt megyünk, úgyhogy nagy nap ez. Az előzőn, ami az orosz nagykövetség előtt volt, találkoztunk ugyan, de elsodródtunk egymás mellől, így megbeszéltük, hogy a Hősök terére együtt megyünk, mert az úgy mégiscsak sokkal jobb, hogy nem kell egymást keresgélni a tömegben.

– Szerinted sokan lesznek? – kérdezi, mire mondom neki, persze hogy sokan, mert ezek a srácok tudnak valamit, tényleg jó szervezők, és a Facebookon is rengetegen visszaigazolták, na, nem mintha az jelentene bármit is, vagy a közösségi oldalon elejtett lájkok olyan sokat számítanának, de azért ha tízezren valamit bekövetnek, abból már nem sülhet ki szar. Zsófi bólogat, és a tüllszoknyáját igazítja,

– Ez a forradalmi szerkód? – kérdezem tőle mosolyogva.

Ő meg mondja, hogy persze, mindenkinek másmilyen a forradalmi ruhája, ne nevessem ki, megnyugtatom, hogy ez tényleg így van.

Amíg az Oktogonhoz érünk, van időnk kibeszélni a szerelmet is, mert vele aztán tényleg a legjobb dumálni erről, úgyis titokban tart mindent, ha arra kérem, és amúgy is, megért, meg én is megértem őt, egyébként pedig a szerelemről tök fontos beszélni tüntetés előtt, hiszen a szerelem is egyfajta forradalom. Zsófi erre röhög, és azt mondja, hogy ma egészen oraveczi magasságokban szárnyalok, amin én is elröhögöm magam. Na, ezt azért tényleg nem kéne, olyan béna lenne.

Leszállunk az Oktogonon, a tömeg az Andrássyn vonul nagy transzparensekkel, amikre olyasmiket írtak nagy betűkkel, hogy „Orbán takarodj”, meg „Az Origo nem média, hanem kormánypropaganda", közben azt kántálják hangos hullámokban, hogy „Nem hagyjuk, nem hagyjuk, nem hagyjuk”, meg „Nem leszünk orosz gyarmat". Közben egy csapat tizenéves gyereket is utolérünk, ők az egyik ismert gyerekmondókát – ami most nem jut eszembe – költötték át nagyon frappánsan forradalmi indulóra.

Rengeteg fiatal van, de vannak idősebbek is, és alig látjuk a Hősök terét, mert annyira sokan vannak. Zsófi megszólal mellettem:

– Ez zsír!

– Na, ugye – válaszolom neki – ez több mint, ahányan Facen visszaigazolták.

Lassan odaérünk a térre, középen egy hatalmas színpadot állítottak fel a szervezők. A színpad mellett óriási kivetítőket helyeztek el, és valami brutáljó zene szól, a zenekart pedig tökéletesen látjuk a kihelyezett képernyőkről is. Az ellenzékiek vezetője ekkor a színpadra lép, a zene elhallgat, és megkezdi a beszédét. A hatalmas embertömeg egy emberként tapsol, éljenez, kántál. Mondom Zsófinak, hogy ez jobb, mint egy fesztivál vagy egy Guns N' Roses koncert, de még az is lehet, hogy egy Deep Purple-nél is jobb, bár azon sajnos még nem voltam. Ekkor eszembe jut, hogy nem mutattam meg neki a Child in Time-ot, de ez most annyira nem is számít. Majd amíg én a táskámban kotorászom, hogy megkeressem a telóm, addig elindul a tömeg, és egy pillanatra leszakadok Zsófitól. Mire észreveszem, már előrébb jár, visszafelé sodródott a többiekkel az Oktogon felé, lihegve szaladok utána, bár szaladni annyira nem tudok, mert annyian vannak, mint a heringek, ami jó, mert hát ez mégiscsak egy ellenzéki tüntetés, és az megnyugtató, hogy az ellenzékiek ennyien vannak.

Aztán utolérem Zsófit, aki rám néz, és nevetve, de határozottan mondja – a szemében tüzes csillogással:

– Nyugi, forradalom van!

A kiemelt kép Zsófi könyvbemutatóján készült a PIM-ben, a Margó Fesztiválon. (Balról jobbra: Rujder Vivien, Dér Zsolt, Szentesi Éva, Kemény Zsófi, Vitáris Iván, Beke Zsolt) Fotó: Valuska Gábor/Margófeszt