-

Amikor tizennégy éves koromban elköltöztünk a lakásból, úgy éreztem, mintha ledobtak volna az ötödik emeletről a szüleim egy vázát, amihez végtelenül ragaszkodtam, és amit Hieronymus Bosch, Paradicsom és Pokol című festménye díszített. A darabokra tört váza ott maradt az utcán, és nekem csak most, rengeteg évvel később lett erőm ahhoz, hogy összeszedegessem egyenként a darabokat a kocsik alá mászva, a tócsákból kihalászva. Szedegetek, és csodálkozom, hogy a cserepekből miért a Pokol darabkái kerülnek először a kezembe.

Ólomsúlyú cekkerek

Harmincnégy éves, tömött kontyú anyukámmal lépünk be a kivilágított utcáról a sötét kapualjba a bevásárlásból egy késő őszi napon. Nyolcéves vagyok, ugrándozom oda és vissza az előtér lépcsőin, míg kinyitja a postaládánkat, közben a két kezével egyensúlyozza a nehéz szatyrokat. Nem jött ma semmilyen levél, indulunk a lifthez, kérdezgetem, ő válaszolgat. Még nem érünk a belső udvarba sem, amikor apámba botlunk. Kettesével rohan le a lépcsőn. „Bubi, meghalt anyád!”A következő pillanatban egyedül állok, kezemben a szatyrokkal, fent vár a testvérem. Nem megyek lifttel, a lépcsőn indulok el az ötödikre. Minden emelettel egyre nehezebben bírják vékonyka karjaim a két szatyrot, minden emelettel jobban fáj valami, egy olyan helyen, amiről eddig nem is tudtam, hogy van nekem. Ma meghalt a nagymamám.

Bolondlányok

A ház legfelső emeleti, Gellért hegyre néző lakásában laktunk, ezért a hátsó lépcsőház maga a sötétség birodalma. Leengednek már egyedül biciklizni, le kell vinnem a szemetet, és az iskolába is egyedül járok hét és féléves korom óta. Az öreg néniket, reménytelen, földszinti sorsokat rejtő házrészbe soha nem merészkedem, csupán a liftre várva látok be a kosszal benőtt hátsó udvarra. A legjobban a lányoktól félek a földszint háromból. A két meghatározhatatlan korú lány bolond, ők a bolondlányok, így mondják a szüleim. Az egyikük szőke, a másik barna hajú, mindkettőjükön zsíros bubifrizura. A barna hajú kettőt ugrik, egyet lép, és minden lépésnél nagyot, ijesztőt tapsol, majd azt kiáltja: „Lópicsa”. Így közlekedik a házban, az utcán. A bátyám is fél tőlük, ezért esténként velük ijesztget. Az új tornacipőmben állok a liftnél, és hallom máris, hogy pont a barna jön, tőle félek igazán. Nézem a kék-narancs tornacipőt, egy kicsike cérnára koncentrálok, ami kiszabadult a varrásból. Már a hátam mögött a bolond lány, érzem, ahogy rugaszkodik az ugráshoz. Csattan a talpa a kövön, máris a fülemben az irdatlan tapsolás, a kiáltással: „Lópicsa.”

Nem mondhatom el

Tízéves vagyok, vasárnap reggel hét óra van. Kihalt az utca, fújja a szél az éjszakai szemetet, felhúzom a dzsekim cipzárját, csak ne rángatna ez a bolond kutya. Alig teszünk meg ötven métert, amikor az egyik kapualjból kilép egy alacsony férfi. Sötétbarna, kopott kordbársony nadrágja lötyög sovány testén, gumis derekú, fekete kabátjára rálóg koromfekete, szálkás, hosszú haja, a feje tetején kopasz folt. A kabátján sűrű korpa, még messziről is látom. Zsebre dugott kézzel, komótosan halad előttem, egészen a Kálvin térig. Az aluljáró előtt eltűnik egy kapualjban, és én el is felejtem, rángatom a pórázt, neveletlen spánielünk már várja a Károlyi kert zöldjét. Eláll a lélegzetem, amikor pár utcával arrébb hátrafordulok. A barna nadrágot, a fekete hajat nem lehet eltéveszteni. Hogy került most ide? Nem mehetek még haza, a szüleim nagyon megszidnak, ha túl hamar véget ér a kiskutya sétája. Egy órája rovom az utcát teljes rémületben, a férfi mindvégig hol megelőz, hol eltűnik egy kapualjban, majd újra követ. Annyira félek, hogy sírni sem tudok. Már a Ráday utcában, a házunkkal szemközt haladok. Még mindig követ, én már szaladok. Át az úttesten, a tizenötös busz vadul dudál, ahogyan a kutyával az úttesten szabálytalanul átrohanok. Be a házba, át az udvaron, a lift talán jó ötlet, ha gyorsan jön, nyomom a gombot, a negyedikről nyikorog lefelé. A kutya nyüszít, érzi, hogy őrülten félek. Tízéves szívem még sosem kalapált ennyire. Végre leér, még nem nyílik az ajtó, rángatom, nyíljon már, beugrunk, csukódjon már, rájövök, hogy csapdában vagyok, ha kinyitja, végem van, tudom. Bezárul végre, elindul, lassan, nyikorogva. Felismerem megrettenve; így is csapdában vagyok, ha a lépcsőn megelőzött felfele. Sírok már, a kutya ugat. Ki kell nyitnom az ajtót. Elindulok remegve a körfolyosón, hogy az utolsó emeletrészt megtegyem a tetőtérbe, itt már nincs lift. Hátranézni nem merek, alattam a négy emelet... és akkor látom meg. Csak egy arc, egy felfelé néző fej, kopasz fejtető, hullámos, fekete haj. Nem kapok levegőt, felérek, bezuhanok az ajtón. Már készül a reggeli, a mama pongyolában. Lassan leveszem a pórázt a kutyáról, és hogy mi történt, azt harminckét évig senkinek nem mesélem el.

Kárpáti Judit

A kép a szerző saját tulajdona.