-

Szorít az a gyűrű

Nemrég az egyik barátnőmmel beszélgettünk arról, hogy tulajdonképpen miért is mondtuk ki annak idején az igent. Én elmeséltem a kacsát, ő pedig azt, hogy amikor a vőlegényénél először mutatkoztak azok a jelek, amelyek egyértelműen előjelezték a vacak házasságot, azért nem táncolt vissza, mert már szétküldték az esküvői meghívókat. Elkövettük életünk egyik legnagyobb hibáját csak azért, mert már meghívtuk rá a vendégeket. Persze ez nem mindenkire érvényes, sőt. Nagyon sokan jól választanak már az elején, és boldog házasságban élnek. De ne higgyük, hogy nincsenek olyanok, akik már közben végig tudták, hogy marha nagy hibát követnek el.

Nagyon kevés nőnek van annyi kurázsija, hogy az eljegyzést követően meghallja saját belső hangját, odafigyeljen a jelekre, és elhiggye, hogy az esküvőtől semmi és senki nem lesz jobb, maximum tovább romlik a helyzet...

Hogy tudja, a férfiak nem nevelhetők, és nem is nevelendők. Hogy azt érezze, nem lesz kevésbé értékes a többieknél csak azért, mert még/már nem menyasszony és feleség.

Egy döntés mindenekfelett

Olyan, mintha nem is az esküvőn mondanánk igent, hanem még jóval előtte a szervezés alatt, és vakon megyünk el a jó tanácsok, és a vitákon kibukó jelek mellett. Annak idején meg sem kérdeztem magamtól, akarom-e ezt az egészet igazán. Már nem volt kérdés, hiszen megvan az időpont, a ruha, a csokor, itt kételynek helye nincs. Csak amikor bevonultam, és utána végighallgattam az ilyenkor szokásos szöveget, akkor öntött el a szabadulás vágya (ami nem keverendő össze az esküvői pánikkal, azzal, hogy lehet a másik akár a világ legtökéletesebb embere is, de én akkor sem akarom magam senkihez hozzákötözni egy életre). Jó, előtte való héten csak két kedvenc könyvet tudtam kiszabadítani a költözős dobozokból, Németh László Iszonyát, meg A 290. számú auschwitzi foglyot, és ezek biztosan nem tettek jót a hangulatomnak. Ma már azt gondolom, hogy nem volt véletlen. Az a két könyv felelős a kudarcba fulladt házasságomért? Dehogy, és még csak nem is az esküvő, hiszen a döntést én hoztam meg. Vetettem, és arattam. De hótbiztos, hogy az esküvői fenevadnak is köze volt a dologhoz.

Amikor az esküvő elszabadul

Egy darabig sikerül pórázon tartanunk a fenevadat. Szentül megfogadjuk, hogy a mi esküvőnk másként történik majd, itt nem lesz idegőrlő szervezés, sem százezres költségek, minden egyszerűen zajlik, és a szerelemről szól majd, mi pedig nem és nem válunk hárpiává. Aztán belelapozunk az első esküvői magazinba. Végighallgatjuk a szülők kéréseit, álmait. Megkóstoljuk az első cukrászati álomtortát, és miután megvolt az első kétórás beszélgetés a barátnőkkel, ami kizárólag a szervezésről szólt, már elvesztünk. Az esküvő egy darabig kedvesen mosolygott, jól viselkedett, de ez csak az álca volt, most kitátja fogakkal teli habzó száját, elharapja a pórázt, és szabadon garázdálkodik. Megtámadja a rokonságot, jóízűen csámcsog a leendő férj lábszárán, nem menekülhetnek előle a kollégáink sem. Az esküvő végérvényesen elszabadult, mi pedig loholunk utána, és megpróbáljuk visszaszerezni a felette való irányítást. Hahh, micsoda meddő vállalkozás... Amikor eljön a szabadulás pillanata, és a dög kimúlt, már rég vége az egész ceremóniának. Ott ülünk hajnalban feltört lábbal, konfettivel a hajunkban, hullafáradtan, elégedetten, hiszen az egész vendégsereget megetettük, megitattuk, szórakoztattuk, és hiába a több pohárnyi alkohol, nagyon is józannak érezzük magunkat. És házasnak. Most már nyugodtan odébb rúghatjuk az esküvő tetemét, meg se moccan. Elvégezte a feladatát.

Hogy közben mi, akikről az egész elvileg szólt (haha) jól döntöttünk-e? Idővel kiderül.

Fenyvesi Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lewis Tse