-

Nagymamám, nagynéném és a keresztszüleim is mind egyszobás lakásban laktak, így fel sem merült, hogy magukhoz vegyenek. Ahogy tudtak, persze mindannyian igyekeztek segíteni, és néha kicsit kimozdítani az otthon falai közül, hétvégenként náluk ebédeltem, szünidőkben egy-két hétre kivittek. Jó (és elég) volt ez így mindenkinek. Mivel anyám maga is állami gondozott volt 13 éves korától (a nagymamám adta be), nem volt túl közeli a kapcsolata a testvéreivel. Szűkebb és tágabb értelemben is zűrös volt az egész családom.

Anyám ballépései életem nagy részén végig kísértek. Már évek óta nem vele éltem, de továbbra is hatással volt rám, és konkrét veszélynek tett ki, ha kéthetente hétvégére hazamentem.

Ő volt az én keresztem, akit nagyon-nagyon sokáig cipeltem.

A sokadik sokk hosszan kitartott, nagyjából 16-17 éves koromig. Anyám vett egy rozzant viskót a Nógrád megyei Mátranovákon, majd összeszedett egy „főnyeremény" pasit, Ödönt. Kezdetben dúlt a szerelem, a vidéki élet új volt anyámnak, kellett az idegenvezető. Akkor még nem tudtuk, hogy soha ilyen rosszul nem választott, és lesz még sokkal rosszabb élményem is, mint az öngyilkossági kísérlete vagy akár az intézetbe kerülésem napja.

Ödön egy alkoholista, agresszív állat volt. Ekkor már a lakásotthonban éltem, de kéthetente hétvégén újra anyámmal lehettem. Azóta sem értem, hogy sikerült ezt elintéznie, hiszen hiába volt a háznak angol vécéje, se melegvíz, se fürdőszoba nem tartozott hozzá. Kályhán melegítettük a vizet, és mivel ajtó sem volt a „szobámon", jobb híján függöny mögé bújva görnyedtem egy tízliteres lavór fölé. Ilyenkor alig vártam már, hogy újra a lakásotthonban legyek. Ott legalább „kényeztettek" minket olyasmivel, mint az összkomfort. De két-három napra újra egy család lehettünk, és anyám glóriája még fényesen ragyogott, ha vele lehettem.

Ödön aztán hangszínt váltott, és elkezdte őt verni. Persze mindig „baleset történt", és rejtélyes módon mindig csak anyám sérült meg. Nem voltam hülye, tudtam, hogy baj van, de alig voltam tini, az egyetlen eszközt használhattam csak az ürge ellen, a hangomat. Szájaltam, feleseltem, belekötöttem, aztán ha nem hatott, ütöttem, rúgtam, próbáltam kihúzni a gyufát, hogy engem verjen meg. De okos volt a szemét állat, ha felhúztam, elráncigálta anyámat a saját házáig (a szomszédba), magukra zárta az ajtót, és a fülem hallatára verte péppé. Ismét egy ajtó, ami közém és anyám közé szorult, és amit nem hatott meg, ha rúgtam, dörömböltem rajta. A lakásotthonban nem is mertem elmondani, mert tudtam, hogy akkor többé nem is engednek anyámhoz, viszont én még mindig nagyon ragaszkodtam hozzá, nem voltam kész arra, hogy elengedjem őt.

Aztán eljött egy karácsony, és a szeretet ünnepén a szomszédhoz menekültünk Ödön ökle elől, ő meg utánunk... baltával.

Sosem felejtem, szenteste, ahelyett, hogy melegen, nyugiban, tele bendővel lehettem volna a lakásotthonban, anyám oldalán remegtem a félelemtől, és ettem hidegen  életem legrosszabb és legecetesebb krumplifőzelékét. Az állatot kijátszva elszaladtam ugyan egy telefonfülkéig, és hívtam a rendőrséget, de azt mondták, „amíg vér nem folyik, nem tehetnek semmit". Igen, a családon belüli erőszak hivatali kezelése még ilyen gyerekcipőben járt akkoriban. Végül, amikor Ödön elcsitult, az éjszaka közepén, az utolsó busszal menekültünk fel Pestre. Belémvésődött a Népstadionnál töltött éjszaka, a kényelmetlen padon való alvás, miközben majd kiégette a retinámat, és agyamat a neonlámpa erős fénye. Hosszan tudnám még mesélni az ehhez hasonló sztorikat, de a lényegen nem változtatna.

Miután sorozatosan kaptam a szart a nyakamba, úgy döntöttem, ledobom a láncaimat, az út szélére dobom a keresztem, és nem beszélek anyámmal, nem keresem, nem megyek hozzá. Ekkor már nyugtatót is kellett szednem, mert ha anyám vagy Ödön megjelent a lakásotthon kapujában, remegtem, és majd elájultam a félelemtől.

Életem egyik legjobb döntése volt, mert Gábor személyében kis idő múlva belépett az életembe az első szerelem. Ő ambíciókkal teli, jó tanuló gyerek volt. Sosem értettem, mit látott bennem, aki a nevével ellentétben nem volt jeles, de még négyes tanuló is csak néha. Igyekeztem mindig a könnyebbik végét megfogni a tanulásnak, a „csak görbüljön", számomra nem közhely volt, hanem valós cél. A házban nem volt divat a „tanulás", sokkal inkább ment a „mulatás". Már azzal is kilógtam a többiek közül, hogy egy jobb középiskolába jártam.

Hogy megfeleljek a felém támasztott elvárásoknak, Gábor és a családja hatására nekiálltam én is felzárkózni. Egész jól sikerült, mert végül főiskolára is jelentkeztem, és mit ad isten, még be is kerültem.

Tök igazi, átlagos életem volt, VÉGRE! Teljesen hétköznapi gondokkal, úgymint a pattanások, bajos szerelem... vagy akár a lázadó, antiszociális zene hallgatása. Hű társam volt ezekben a neve elhallgatását kérő „kinti” legjobb barátnőm, akivel azóta már a tizenhatodik évét tapossa a kötelékünk, és aki sokkal többet jelent nekem, mint bármilyen vérrokoni kapcsolat. Mióta neki kettő, nekem egy fiam van, pláne magamhoz növesztettem, és innen üzenem neki, hogy imádom, szeretem, soha el nem engedem!

A házban, a kedvenc nevelőimből verbuválódott triumvirátuson (Bélus, Klarus, Magdus) kívül senki sem hitt bennem, és abban, hogy egyáltalán elvégzem a középiskolát, Uram bocsá’, leérettségizem. Nem mondom, hogy indokolatlan volt a hozzáállásuk, a házban nem volt jellemző az érettségizett gyerek. De még így is a mi házunk volt a legtanultabb, hiszen rajtam kívül, még ketten végeztek főiskolai tanulmányokat. „Elit" ház volt a miénk, a legtöbb állami gondozott fiatal még a szakiskolát sem végzi el. Akadt olyan nevelő, aki azt mondta: csak az tegezheti őt le, akinek van érettségije. Mit ne mondjak, szinte mindenki magázta.

„Választott szüleim” triumvirátusa egy főre szűkült, Klarusom az évek alatt első számú anyukámmá lett, és ma is egyik legfőbb támaszom. Persze a sok rossz miatt nagyon megkeményedtem, és bivalyerős lettem. Sok lelkizésre már nem szorulok, de tudom, hogy bármikor, bármiben számíthatok rá.

A főiskola kezdetére anyám helyét is teljesen belőttem, és kemény, hálátlannak tűnő, minden szép érzelmet nélkülöző, „hátat” mutattam neki. Tudtam, ha tovább cipelem a keresztemet, beleroppanok.

A „leszarom tablettából", már reggel és este is bevettem egyet. Másnak az anyukája példakép, hátszél, támasz. Nekem minden rossz megtestesítője.

A Dunaújvárosi Főiskola (ma már egyetem) lett az új otthonom, a Mekkám, a megtestesült paradicsom.

Unikornis, szivárvány, szabadság, szerelem, sok munka és csupa boldogság következett. Csúcsra járattam a szociális hátterem kihasználását, és igyekeztem nagyon tudatosan építeni a jövőmet.

Még most sem tudom objektíven kezelni azt, amit innentől kezdve kaptam az élettől.

Folytatása következik.

Jeles Tina

A fotó a helyszínen készült és a szerző tulajdona.