-

Halálra izgultam-, csomagoltam- és ragasztottam magam, egész éjszaka alig aludtam, elkezdődött számunkra az iskola. Tele voltunk várakozással, és bár a gyerek rendben van, és viszonylag jól érezte magát, én dugig vagyok vegyes érzésekkel.

Az állami sem olcsó, de... 

Kezdjük azzal, hogy a Waldorfba szerettünk volna menni. A lányom kiemelkedően okos, ötéves korától ír-olvas, érdeklődik minden iránt, viszont érzékeny, hezitálós és alacsony az önbizalma. Feladatokban jól teljesít, naná, így az óvónénik azonnal az állami általánost ajánlották, merthogy ott aztán rögtön az élre lehet törni, határ a csillagos ég. Csakhogy én azt akartam – és akarom – hogy a gyerek ne versenyistállóban érezze magát, hanem a lelke, a közösségi élete legalább akkora hangsúlyt kapjon, mint az agya.

Merthogy az élethez nem csupán számok és betűk kellenek, meg kéne tanulni jól élni, szabadon örülni, örömmel mozogni, világokkal játszani, mesebirodalmakban csámborogni... és még sorolhatnám.

Nem akartam, hogy a lányomnak a jó teljesítményétől legyen önbizalma – mert mi lesz, ha jön egy tantárgy, amiben közepes vagy még rosszabb? (Nem mintha ne lehetne kettes, mondjuk, matekból...) Ha már játék, mese, mozgás és érzékeny lélek, akkor bizony Waldorf, és erre is vettük az irányt.

Csakhogy azt az iskolát én nem tudom kifizetni. A tandíj több tízezer forint havonta, és ehhez vegyük még hozzá az étkezés, az oda-vissza utazás meg a tanszerek költségeit. Tök jó, hogy minden gyereket szívesen várnak, de ezt nem a mi zsebünkre szabták... sajnos. Maradt az állami iskola.

Jó lesz ez!

Nem akartam úgy hozzáállni, hogy ez most rossz lesz nekünk. Találtunk kedves tanítónénit, hozzánk közel eső iskolát, kis létszámú osztállyal. Nagyon vártuk, lefutottam az összes kötelező kört a teljes A/4-es oldalnyi listámmal, ragasztottam, kötöttem, címkéztem, vasaltam, tömködtem, és persze halálra izgultam magam. De jó lesz! – Ez volt az alap hozzáállás. Miért ne lenne jó?

Aztán eljött szeptember elseje... elég nehezen rejtem véka alá a csalódottságomat.

Állj be a sorba!

Az évnyitón és a szülőin még olyan kedvesen beszélgettünk arról, milyen nehéz lesz átállni az óvodáról az iskolára. Hogy a sok játék után kemény az órákat végigülni, a szigorúbb szabályokat betartani, nem lesz óvónéni, akihez sírva lehet szaladni, aki beköti a cipőfűzőt, mesél alvás előtt, akit kifaggathatok, milyen volt a gyerekem napja. Megígérték, hogy személyesen odafigyelnek majd minden gyerekre, sok lesz a mese, a játék, hogy könnyebb legyen (megszabadulni a gyerekkortól, hoppá!) átállni a sulira.

Ehhez képest az évnyitón a kutya nem szólt a szorongva, egyedül ülő gyerekemhez, nem volt buksisimogatás, sem kedves szó, csak néhány feszült, felületes mosoly. Lejárt a demóverzió.

Idő van, Himnusz van, menni kell, ülni kell, állni kell, sok a gyerek, nem érünk rá lelket ápolni, szorongást oldani! Aztán meg könyvet kell osztani, dobozokat, tornacuccokat átadni, a kavarodásban arra is alig van idő, hogy elmondjam, balkezes a gyerekem. Nem vártam halleluját, csak mert a gyerekem iskolás lett, azt is tudom, hogy egy csoportot össze kell tartani, az a két tanítónő felelős húsz gyerekért, és ha mindegyikkel egyénileg foglalkoznának, nem lehetne tanítani. De akkor is. Ha ez így van, akkor szar a rendszer.

Nyirbáljuk a gyereket

Nem a rendszert igazítjuk a gyerekhez, hanem addig nyúzzuk-faragjuk a hatévest, amíg bele nem illik a keretbe. És kész! Haladni, kell, tanóra van, aztán következő óra, kézmosás, aztán ebéd, aztán félév, ott a tankönyv tele feladatokkal, rendszer van, idő van, menni kell, lenni kell, teljesíteni kell! A gyerek meg csak egy a sok közül, mint egy katona a mini hadseregben.

Senkit nem érdekel, hogy érzi magát, amíg befogja a száját. Nem kérdezik meg a véleményét semmiről, nem érdeklődnek iránta. Nem őt vezetik a tudás ösvényén, hanem csak az osztályt egyben.

Ki tanítja őt izgalmasan, az érdeklődésére szabva? Ki kezdi úgy a mondatot, hogy: képzeld... Hol a játék, hol az élet a rendszerben? Szünetben, két óra között? Nem hiszem... Ezért úgy döntöttem, hogy majd itthon lesz ilyen, négy után. Házit tuti nem csinálunk, arra jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha négy után az egész tanulósdit-iskolásdit semmisnek tekintjük másnap reggel nyolcig. És játszunk. Kimegyünk kosarazni, csigát figyelünk a fűben, és amikor a gyerekem magától megkérdezi majd, miből van a háza, akkor tanítom. Le fogjuk tojni a ledarált erkölcstant, és figyelmesen, érzékenyen élünk.

Úgyis kérdez, mindig kérdez, mindent meg akar tudni – és pont attól félek, hogy ezt a kíváncsiságot öli majd ki belőle az iskola, ami készen és jól szabályozottan tálal mindent. Nincs kibúvó, nincs alternatíva! Hát... mi nem állunk sorba, csak azért sem! Ne csináljanak az én érzékeny, okos gyerekemből szorongó, magát joggal egyedül érző teljesítménygépet! Nem hagyom. Még nem tudom, pontosan hogyan, de nem hagyom. Segítetek nekem?

Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/