Íjjajj, úgy gyűlölöm én a strandot!

Állok a strandon a medence szélén, várom, hogy a csúszdáról a vízbe csobbanjon ötvenedszerre is a fiam, Milán kis fecskéje. A nap tűz, enyhe fejfájás kerülget, talán a tömegtől, talán egy közelgő fronttól, talán attól, hogy minden egyes nyáron rá kell jönnöm, mennyire utálom a strandot, és ha lehet, még jobban gyűlölöm a vízi csúszdákat. Nem! Még ezeknél is jobban viszolygok a velem együtt tömeget képező többi embertől, akik szintén úgy gondolták, hogy jó ötlet egy meleg napon vadidegenekkel együtt lenni: összezsúfolódni a vízben, kifeküdni a tűző napra, és a büfénél állva majdnem meztelenül, közvetlen közelről bámulni egymás testi hibáit egy kígyózó sorban. Mindezt persze nem tenném önszántamból, de mivel van egy kiskölyök, aki a fentieket mind imádja, hát... én is megadom magam. A tűző napon aztán gondolkozom,

melyik év volt az, amikor az a kiskölyök, aki én voltam – és imádtam a strandot, csúszdástul, nagy hasú bácsistul, kígyózó sorostól, kabinos nénistül és tömegestül – átváltozott azzá az öregecske lápvirággá, aki finnyásan húzódik félre, amikor ráfröccsen egy újabb adag a csúszda vízéből.

Rémes felvonók

De a nyár iszonyai sajnos nem merülnek ki számomra a strandban. Mivel a családi nyaralásokon (a fenti okokból) kerüljük a tömeget, ezért lehetőleg tavak és hegyek találkozását választjuk úticélul, a felvonózás vagy ülőliftezés soha nem marad ki a programból. Az a helyzet, hogy nekem minden hegyoromra való feljutás hatalmas lelkierőt és összpontosítást igényel... ám még nagyobb a kínom lefelé.

Amikor felszállunk, igyekszem magabiztosnak látszani, elhelyezkedem a kabinban menetiránnyal szemben  – bár, ha hagyom magam és belegondolok, hogyan zúzódunk mindannyian porrá a lezuhanó kabin darabjaival együtt, akkor mindegy is... ehhh, hagyjuk! Aztán azon veszem észre magam, hogy a fiam sziszeg rám: „Mami, ne szorítsd úgy a karomat!” Milyen igaza van. Szorítottam.

Tériszonyom van. Magához a kijelentéshez nem kell bátorság. A magyarázat és az ok pedig egyértelmű. Három-négyéves lehettem, amikor egy tátrai út során a felvonónk az út felénél megrekedt. A lanovka – emlékszem, így hívták a kötélpályás felvonót – olyan fajta volt, mint a mi libegőnk, csak éppen sokkal hosszabb távon és még magasabban lebegtek a semmi felett a kétüléses alkalmatosságok. A papám mellett ültem, a bátyám a mamánkkal mögöttünk. Félúton járhattunk, amikor egy nagy döccenést követően ide-oda lengve megállt a sor, nem haladtunk tovább. Megdermedtem, meg sem mertem moccanni. Majd’ egy órát dekkoltunk a mélység felett ezen a szép koratéli napon a hidegben, én pedig meg sem tudtam. szólalni, csak rágcsáltam a kék kendőcskét, amit aznap a fejemre adtak. Egészen addig, amíg ki nem bomlott, és utána már csak a számmal tartottam. Aztán már azzal sem...

És nekem életem egyik legfélelmetesebb élménye volt, amikor a kék kendő lezuhant a mélybe.

A barlangászat az remek

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Budapesten olyan helyen lakunk, ahol a közelben két szuper barlang is található. Nyilvánvaló, hogy egy gyerek számára ezek nagyon érdekesek, és eljön a pillanat, amikor nem kerülhető ki, hogy jegyet válts egy túrára. Pláne a nyári hőségben, mert micsoda nagyszerűség már egy hegy mélyén hűsölni, nem?

Nem.

Mondanom sem kell, hogy a barlangok sem tartoznak a kedvenceim közé. És nem is én lennék, ha nem volna egy jó sztorim arról, miért nem szeretek szűk helyeken kúszni-mászni, hogy miféle gyerekkori trauma hatására lettem defektes ebben is egy kicsit. Az úgy esett, hogy a négy évvel idősebb bátyámmal elég sok kompromisszumra volt szükségünk ahhoz, hogy megtaláljuk a játékban a közös pontot. Az én részemről valamivel többre, ha arra gondolok, hogy játszott ugyan velem papás-mamást, de csak akkor, ha ő apukaként részeges lehet. (Itt gondolom, mindenki azt hiszi: „szegény lány, biztos alkoholista szülők nevelték", de meg kell nyugtatnom mindenkit, kifejezetten nem.) Na, de hogy lett ebből nekem barlangi rettegésem? Hát úgy, hogy a bújócska néhányszor nem alakult valami fényesen.

Előfordult, hogy az ágyneműtartóban bújtam el, mire az én jó bátyám eltorlaszolta a kijáratot, én pedig hosszú időt töltöttem bezárva, míg nagy kegyesen kiengedett.

Igen, többször is – milyen óvatlan lehettem, ha ezt nem csak egyszer lehetett megtenni velem...

De mindenre van megoldás!

Mindezek ellenére fantasztikus nyaralási élményeim vannak. Ha a városi strandot utálom is, a szabad vizeket, főleg a tavakat nagyon szeretem. A magashegyi nyaralásokon a túrázás az én terepem, a barlangok között pedig vannak olyanok, ahol csónakázni is lehet, és nem kell szűk járatokban kúszni-mászni. A családom kedvéért azért a felvonókra is felülök, és tavaly nyáron leküzdve minden rettegésemet egymagam ültem a fiam és a férjem mögött, lábat lógatva egy nagyon magas hegy csúcsa felé. Hogy aztán a nyaralás legcsodásabb két órájában legyen részünk, amikor harminc fokban hógolyóztunk...

Kárpáti Judit