„Sírok a félelemtől, ha át kell mennem egy hídon” – Tériszonnyal élni szorongató, de létezik segítség

–

A tériszonnyal és annak egy igazán különleges formájával négyéves korom körül találkoztam először, amikor egy családi-baráti kirándulás során elvittek a Hősök terére. Amellett, hogy ott helyben valóságos fizikai fájdalmat éltem meg, miközben felnéznem a szoborként magasodó angyalkára (hiszen azt éreztem, rám fog dőlni), utána még évekig zokogtam, ha valamilyen nemzeti ünnep kapcsán szegény megjelent a tévé képernyőjén. Később aztán leküzdöttem sok kilátót meg magas tornyot, és bár nem éreztem magam komfortosan, de tudtam vállalni a feljutással járó nehézségeket. A legnagyobb teljesítményem eddig talán az Eiffel-torony volt, ahova nyilván éreztem, hogy egyszerűen nem lehet nem felmenni, ha már ott állsz mellette, de azért az utolsó lifttel megtett emeletnél már csak imádkozni tudtam, örülni nem (egyébként rajtam röhögött az egész lift).

A magasságtól való félelmemet aztán hosszú időre letudtam, mígnem néhány évvel ezelőtt új, és az eddigi legkellemetlenebb fóbiaként jelentkezett: mégpedig a hidakon való átkelésnél, de kizárólag autóban, és akkor, ha én vezetek.

A budapesti és kisvárosi hidak nem viselnek meg, még csak kicsi gombóc sem lesz a torkomban, a Völgyhidat azonban egy ideig képes voltam teljesen kikerülni (értsd: előtte le az autópályáról, utána vissza föl). Mára hatalmas elszántsággal átvezetek (ha nem vagyok egyedül) – úgy, hogy előtte ezen izgulok egész úton –, és átérve felszabadító sírásban török ki.

A kívülről sokszor viccesnek vagy érthetetlennek tűnő helyzetek belülről elképesztően szorongatóak: de vajon mit lehet velük kezdeni, és hányan küzdenek még hasonló félelmekkel a világon?

Akrofóbia – vagyis a magasságtól való félelem

Ha a tériszony nevét nemzetközi viszonylatban keressük, sok szótár vagy fordító az agorafóbia szót dobja elénk, miközben a szakirodalomban utóbbi egy másfajta jelentést takar. Az agorafóbia általánosabb kifejezés, és sokkal inkább a túl nagy vagy zsúfolt terektől, illetve a zárt (szintén tömeget magában foglaló) helyektől való félelem neve: azaz olyan helyzetek és körülmények együttese, ahonnan félő, hogy nem tudunk elmenekülni.

Mórotz Kenéz és Perczel-Forintos Dóra Kognitív viselkedésterápia című kötetükben kitérnek ara, hogy a különböző fóbiák, amelyek csoportjába a magasságtól való félelem is tartozik, az evolúciós pszichológia kutatásai alapján az alapvető védekező reakciókból nőtték ki magukat. Ezek funkciója az volt, hogy segítették a környezethez való alkalmazkodást, illetve megvédték őseinket a veszélytől.

„A fóbiák az evolúciós veszélyekre hasonlító helyzetekben alakulnak ki: például a repülésfóbia a szakadékoktól és a kisméretű zárt terektől való ősi félelemben gyökerezik” – írják.

Érdekes, hogy az agorafóbia – azaz a szó szoros értelmében vett tér-iszony kapcsán – már az ókorban tettek megfigyeléseket: egyes hölgyek ugyanis érthetetlen fizikai tüneteket éltek meg, amikor ki kellett menniük a zsúfolt és tágas piactérre. A magasságtól való félelem, amelyet pontosabban akrofóbiaként emlegethetünk, valószínűleg a zuhanástól való evolúciós rettegésünkkel függhet össze. A hasonló fóbiákkal foglalkozó Care at Cleveland Clinic cikke szerint pedig, az akrofóbia az egyik leggyakoribb félelem, hiszen az emberek három–hat százalékát érinti világszerte.

Ahány ember, annyiféle tériszony

Amellett, hogy rengeteg ember küzd vele (saját magam is meglepődtem, mennyire sokan, amikor csak szűkebb körben kerestem tapasztalatokat a cikkhez), a legkevesebben is fordulnak ezzel a problémával szakemberhez. Mindössze tíz–huszonöt százalék kér kezelést – szintén az említett klinika adatai alapján ‒, mivel a magasságtól való félelmet sokszor úgy ítélik meg az érintettek, mint ami könnyen kikerülhető helyzetből fakad. Pedig bőven akadnak szituációk, amelyek meglepetést hozhatnak: főleg, hogy ez a fajta szorongás nemtől, kortól, társadalmi státusztól független dolog, ezért nemritka, hogy felnőttként szembesülünk vele először.

Lilla például felüljárókon, valamint hidakon retteg, és volt, hogy a mindennapjait is erősen megnehezítette ez a fajta félelem:

„Amikor egyetemistaként a Dayka Gábor utcai ELTE kollégiumban laktam, egyszerűen nem tudtam soha átmenni a felüljárón a buszmegállóba. Ezért inkább buszoztam egy fél kört Gazdagrét felé reggelente, hogy átjussak a szemközti oldalra: igen, iszonyú fárasztó volt, de párszor megpróbáltam végigsétálni, és mindig pánikroham, zokogás, illetve visszafordulás lett a vége” – idézi fel.

Azóta egyébként valamennyit javult a helyzet, és Lilla átcibálja saját magát az említett helyeken, bár a rettegése továbbra sem múlt el.

Akad, aki évekig ügyesen kerülte a félelmetes helyzeteket, aztán egyszer csak váratlanul szembesült vele újra, hogy a tériszony nem múlik el. Erről árulkodik Gabi esete.

„Az új Néprajzi Múzeumra másztunk fel nemrég a fiammal. Mesélték, milyen gyönyörű odafenn naplemente táján, de senki nem mondta előre, hogy rácsos a padlója, és le lehet látni a földig a betonra. Egy darabig nem volt vészes, de amikor felértünk, lenéztem, és teljes pánik jött rám: nem bírtam megmozdulni. Csak folytak a könnyeim, és szorongattam a gyerek kezét. Végül egy idegen család hozott le minket: anyuka a fiam kezét fogta, akinek egyébként semmi gondja nem volt, én pedig apuka tenyerét szorítottam vízhólyagosra… Lent persze kínomban röhögtem már, de bokáig leizzadtam” – meséli Gabi.

A negyven-ötven történetből, amelyeket a cikk kapcsán osztottak meg velem, meglepően sok szólt óriáskerekező szülőkről, akik a kilátásra boldogan kitekintő gyerekük mellett sírtak, remegtek vagy gubbasztottak mozdulatlanul.

A tériszony azonban nem feltétlenül kötődik extra magassághoz: Niki például egyszer járt életében padláson, és az egyetlen alkalommal, amikor emeletes ágyon kellett aludnia, még a kisujját sem merte megmozdítani egész éjjel.

„Mára ez abban az értelemben tovább fajult, hogy akkor is zokogok, amikor a gyermekemet veszélyben látom. Egyszer felmentek az apjával egy toronyba, és megijedt, mert pont akkor szólalt meg a harang. Én hallottam lentről, hogy sír, leültem a járdaszegélyre, és rángatózva zokogtam.

Egyszer meg a játszótéren akadt fent valami mászókán. Szerencsére ott volt a férjem, mert nekem olyan pánikrohamom volt, hogy majdnem mentőt hívtak hozzám” – emlékszik vissza Niki.

A terápia szembesít és gyakoroltat

Az akrofóbiát fontos megkülönböztetni a természetes félelemtől, amely felébred az emberben nagy magasságok esetén. Ha ez az érzés kontrollálható, és nem jár a pánik jeleivel, vagy a késztetéssel, hogy innen azonnal menekülni kell, akkor egészséges határokon belül mozog.

Az akrofóbiával foglalkozó terápia lényege, hogy adott személy tudjon cselekedni és létezni az általa veszélyesnek ítélt szituációkban. Szintén a Kognitív terápiák című kötet tér ki Joseph Wolpe ismert módszerére, amely sok hasonló kezelés alapja: ez pedig az expozíció eszköze. Azaz az imaginációk – hipnózis vagy gyakorlati helyzetek –, olyan szintű alkalmazása, hogy adott páciens minél többször élhesse meg a maga veszélyhelyzetét, és megtanuljon szembesülni a félelmekkel, majd a kilépés helyett másféle megküzdési stratégiát gyártani a feloldásra.

A másik módszer, a kognitív viselkedésterápia önmagában is segíthet, de lehet az expozíció előzménye is: azaz a kérdésfeltevések, az okok felderítése, valamint azoknak a kapaszkodóknak a megfogalmazása, amely személyesen a pácienst segítheti. Utóbbiak ugyanis rendkívül változók egyéntől függően.

A harmadik terápiás mód a legfrissebb és legaktuálisabb, de szintén az expozíció elvén alapszik: ez a virtuálisvalóság-terápia, amely már nem csak külföldön elérhető. Magyarországon a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáján végeztek ezzel kapcsolatos kutatásokat például a repülésfóbia kezelésére is.

Ennek során a pácines egy virtuális szemüvegen keresztül látja a szimulált valóságot, amely segít számára irányított körülmények között megélni a szorongásait, valamint megtanulni a rátörő érzések, félelmek kezelését. A terápia lényege a fokozatosság, illetve hogy relaxált állapotból indulva kerül a számára veszélyt jelentő helyzetbe az érintett személy. A VRT-módszer a külföldi tapasztalatok alapján rendkívül hatékonynak bizonyult az akrofóbia kezelésében is. 

Okok és praktikák

Hogy milyen okok állhatnak konkrétan a háttérben, arra a tudomány sem képes teljesen pontos választ adni.

Természetesen az akrofóbia kötődhet saját traumához, állhat a háttérben más családban jelenlévő szorongás, illetve olyan esemény is, ami nem velünk történt, csak szemtanúi vagy közvetett elszenvedői voltunk.

Anikó például soha nem volt tériszonyos, amíg a bátyja le nem zuhant egy barlangban. Az ő elvesztése óta fél a magasságtól, de elsősorban akkor lesz úrrá rajta a rettegés, ha másokat lát veszélyes helyzetben.

Reni azt meséli: az édesanyja várandósan ült hullámvasútra, ennek tulajdonítja, hogy mióta az eszét tudja, szorong a magasságtól.

Barbinak pedig az ikerterhességéig semmi problémája nem volt a magassággal, azóta viszont tériszonyos, és a gyerekek születése, növekedése sem hozta vissza számára a félelem nélküli állapotot.

Az akrofóbia kapcsán megfogalmazhatunk általános praktikákat, minthogy érdemes valami közeli dologra fókuszálni, vagy betanulni egy relaxációs légzést a hasonló helyzetekre. Valójában azonban nagyon egyedi, hogy végül kinek mi jelent kapaszkodót.

Ha a hétköznapokban nem jelent gyakori problémát ez a típusú fóbia, akkor választhatjuk, hogy egyszerűen kerüljük a hasonló helyzeteket. Amennyiben mégis nyitottak vagyunk a változásra, érdemes megpróbálni a terápiát, hiszen nemcsak megkönnyebbülhetünk, de könnyen lehet, hogy érdekes dolgokat fedezünk fel azzal kapcsolatban, miből is fakad bennünk ez a túl nagyra nőtt evolúciós félelem.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Westend61

Széles-Horváth Anna