Strandmaraton két örökmozgó gyerekkel – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai

–

A strand egy őszinte hely, ahol mindenki a maga természetes valójában mutatkozik meg. Ez akár felszabadító élmény is lehetne, de tekintve a magyar populáció katasztrofális fizikai és mentális állapotát – még mielőtt: én sem javítom a mintát –, inkább a szekunder szégyen az, amit az ember egy ilyen fürdőmaraton közben érez.

Az hagyján, hogy az egy négyzetméternyi klottgatyára lógó húszkilós sörhasak, a fecskékből kibukkanó kőműves dekoltázsok, a petyhüdten lógó felkarhúsok fölé vagy a bátran választott bikinifelsőkből kiáradó zsírmellek alá pingált nonfiguratív tetoválások, a derekakra karcolt ribancrendszámok és az izzadt mellszőrök közé tapadó fukszok látványa messze meghaladja egy nálam kevésbé mizantróp látogató tűréshatárát is, mert hát, mindenkit úgy kell elfogadni, amilyen. Én sem vagyok egy matyóhímzés, vagy ha az lennék, akkor is csak egy dunyhára férnék rá.

Ami igazán fájdalmas, az a fürdőzők viselkedése, aminek láttán az ember hajlamos azt hinni, hogy a világvége már elkezdődött, csak nem vettük észre, mert a zombik még képesek a szociális interakció minimumára.

Oké, ebben a jelenségben nyilván vastagon benne van az is, hogy két járványhullám között mindenki kiszabadult a napfényre, hogy kitombolja magát, látva, hogy a koronavírus újra operatívtörzs-vendég szeretne lenni. Ennek folyományaként a strandokon egymás hámrétegébe folytak családok, amiből adódóan csipetnyi ízelítőt kaptunk arról, hogyan működnek a szülő-gyerek és a felnőtt-felnőtt kapcsolatok.

Kezdem az enyémekkel. Tomika és Anna ezen a nyáron pancsolásfüggő lett. A fiam többet merült a víz alá, mint egy éhező kárókatona, a lányom pedig műugróedzésnek tekintette a strandolást. Labdáztak, csúszdáztak – mindezt úszógumikban, amiket elfelejtettem bevinni az egyik fürdőbe, ezért ott kellett vennem kettőt, olyan áron, mintha aranyporral lennének befújva. Ráadásul az úszógumi, továbbá kistestvére, az úgynevezett karúszó, valamint nagybátyjuk, a matrac praktikusan csak leeresztve szállítható – ezért látni minden strandon hozzám hasonló apákat, akik a nap elején minimum fél órán át, vértolulásos fejjel, csak dzsessztrombitásokra jellemző arckifejezéssel fújják fel ezeket az alkalmatosságokat, hogy aztán a nap végén teljes testsúlyukkal ránehezedve próbálják kitolni belőlük a nagy nehezen bele ventilált levegőt. Ez hatalmas, de nem kihagyható kihívás, mert úszni nem tudó gyerekeket biztonsági kellékek hiányában nem engedünk be a vízbe. Erre az idén nyáron is éppen elég szörnyű tragédiával emlékeztetett a sors. A makói fürdőben egy önfeledten trécselő anyuka a szemem láttára rántotta ki a lét és a nemlét határáról a vízbe merült kisbabáját.

Fő szabály: ha gyerekkel strandolsz, egy másodpercre nem veheted le a szemed róla! Tomikát is többször meg kellett kérnem, hogy ne lebegjen a víz felszínén poénból, mint egy hulla, mert az ijedségtől ott helyben beleszarok a gyerekmedencébe.

Pedig abba nemhogy belerondítaniuk, de beleülniük sem szabad a felnőtteknek, ami érthető rendelkezés ugyan, csak éppen betarthatatlan, tehát hiába ballag oda tízpercenként egy unott képű Baywatch-klón, hogy „tessék kijönni”, a vízbe nem, de rá mindenki magasról szarik. Főleg, mert a legtöbb strand padlóját valószínűleg traumatológusokkal kartellező hidegburkolók fedték be: csúszik, mint csiga a habpartin. Felnőtt, gyerek úgy dől jobbra-balra, mint a tekebábu, mert a papucs mindig a hárommal korábbi medencénél marad, de ki ér rá felkutatni, ha a gyerekkel állandóan inni és vécézni kell menni? Vagy vissza az öltözőbe, amiket egy vélhetően piramismániás vagy Minótaurusz-rajongó tervező labirintusnak álmodott meg, és azóta mindenki őt utánozza. Ezért a legtöbb ilyen helyen GPS kell, hogy megtaláld a szekrényedet, utána pedig a medencékhez vezető utat, de ha sikerül is, útközben a gravitáció előtt kapituláló heréiket gondosan a zuhanyzó közepe felé fordulva mosó bácsikon kell átvergődnöd. Nem beszélve a belépőjegyként szolgáló karóraszerű izékről, amik a szocializmusból itt maradt kapun belüli munkanélküliség garanciái, tudniillik állandóan beakadnak a forgórudas tárolószekrényükbe, ezért kell melléjük egy minimálbéres humán létforma, aki a gép helyett áramoltatja a tisztelt fürdővendéget.

A legtöbb ember, persze, nem fürödni megy a strandra, hanem zabálni. Lángos, hot dog, palacsinta, mindegy, nem kardiológuskonferencia ez, hanem közfürdő!

Ehhez pedig sorba kell állni, ami sokkszerű élmény, hiszen a járvány által parancsként belénk vert másfél méter helyett itt csak másfél centi távolság adatik meg, ami gyorsan agresszívvá teszi az embereket. Szemtanúja voltam, amikor két család eddig csak amerikai Black Friday-videókból ismert botrányt rendezett, mert az egyik hátrébb állt a helyszűke miatt követhetetlen ökörhugyozásként kacskaringózó sorban, de hamarabb kért és kapott sült krumplit. Megfigyelhető volt a helyfoglaló ösztön állatias kielégülése is. Ha egy átlagcsalád nagy nehezen asztalt szerzett, akkor toporoghatott szaró galambként mellettük akárhány família a teli tálcáival, ők az étkezés után is addig ültek ott, kényelmesen lejjebb csúszva a székeikben, széttárt lábakkal, amíg az utolsó fingbuborékot is ki nem engedték a junk food által túlterhelt bélrendszerükből. 

Ilyenkor egyébként érdemes meglesni a családapákat, akik a feleségeik figyelmének elkalandozásában bízva tág pupillával keresnek hosszan bámulható fiatal csöcsöket. Hasonló látványosság a Strand Bikája, aki vagy egy 19 éves inas, vagy egy 40 éves vállalkozó, de mindenképpen többször jár gyúrni és szolizni, mint könyvtárba, és ennek eredményét dürrögni készülő fajdkakasként vonulva reprezentálja az egész vendégsereg előtt. „Te miért nem tudsz így kinézni, Béla?” – hallja ilyenkor az ember a Klárák kimondatlan gondolatait, amire Béla szívesen válaszolna, ha hallaná, és ha ráérne, de nem hallja és nem ér rá, mert még van néhány korty a söréből, a gyerek pedig nyavalyog a jégkrémért.

De nem akarok igazságtalan lenni, mert a gyerekmedencéknél például szívet melengető, csak utópikus kisegyházak szórólapjairól ismert idilli találkozásoknak lehet részese az ember. Tomika ugyanis a Herczeg helyett akár a Pásztor vezetéknevet is viselhetné: szereti einstandolni a kortársai játékait, de ha ott vagyunk és figyelünk Zsuzsival – márpedig mindig ott vagyunk és figyelünk –, akkor kellő időben legalizálhatjuk a helyzetet.

Nagyon kedvező tapasztalatokat gyűjtöttünk: a kisgyerekes szülők első szóra kölcsönadták a holmijaikat, és Tomika is szívesen viszonozta a kedvességüket, sőt több gyerekkel alkalmi barátságot kötött, és jókat játszott velük.

Tényleg öröm volt nézni, ahogy önfeledten, kacagva élvezték a vizet, a napsütést, a szabadságot és a szüleik társaságát, amivel minden ellenállásom dacára engem is berántottak a flow-ba. Főleg, amikor nem egy túlcsempézett acél-üveg katedrálisban, hanem valamilyen folyó vagy tó partján strandoltunk, ezeken a természetes helyeken ugyanis hódolhattam új hobbimnak, a homokvárépítésnek.

Nem azért mondom, de a homokvárépítés Makovecz Imréje vagyok. Nem egyszerű kis halmokat emelek, mint az amatőrök, hanem történelmileg hű, statikailag megalapozott, haditechnikailag értelmezhető fellegvárakat bástyákkal, falakkal, alagutakkal, hidakkal, csatornákkal és medencékkel, több négyzetméteren, Tomika szakmunkási segítségével és egyben művezetői felügyelete alatt. Tudom, hogy ez a WMN, és nem a LinkedIn, de azért jelzem, hogy ismerem, sőt készségszinten alkalmazom a vödrös, a tapasztós, a döngölős, a csorgatásos és az ásásos technikát, sőt nem riadok vissza az árkok vízzel való feltöltésétől sem.

Ezért általában öt-hat gyerek verődik össze körülöttem, a szüleik pedig egyrészt örülnek, hogy lefoglalom őket, másrészt borzadva gondolnak arra, hogy milyen koszosan (szerintem: boldogan) fogják hazavinni a gyerekeiket, ha végre kész a Neuschwanstein kastély. Az ilyen élmények miatt szeretek strandolni.

Egy rakás kölöknek még azt is megengedtem, hogy betemessenek a homokba, majd növényeket ültessenek rám és megöntözzék őket.

Szóval dehogy temetem én a nyarat és a fürdőkultúrát, még akkor sem, hogy visszavágyom a magas hegyekbe, amelyekbe egyelőre az orosz oltóanyaggal a véremben csak nagy macera árán juthatnék ki. Jó volt ez a nyár. Zsuzsi remek programokat talált ki, a gyerekek kirobbanó életkedvvel vetették bele magukat a kalandokba, én pedig két fürdőzés közben befejeztem a következő könyvem, az Újabb büfik és bukások kéziratát, és újra kiolvastam Verne Nemo kapitányát. Az utóbbi egy olyan emberről szól, aki megundorodott a társadalomtól, ezért kivonult belőle, de valójában visszavágyik egy életbe, ahol mindannyian szabadok vagyunk, mint egy strandoló kisgyerek, és csak a boldogság terjed járványként.

Most belegondolva az előbbi is egy ilyen emberről szól.

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/yaruta