–

A fóbia szó azt jelenti: félelem. De ha a különféle fóbiákról beszélünk, az „irracionális” jelző is gyakorta előkerül.

Pedig valójában csak külső szemmel tűnhet indokolatlannak és túlzottnak valaki más félelme: „belülről” nagyon is értelmezhető és jogos, pláne, ha leásunk a gyökerekig, és megkeressük az okait a zsigeri(nek tűnő) rettegésnek. Amelynek talán konkrét rossz tapasztalás sincs az előzményeiben, ennek ellenére eluralkodhat valakin, olyannyira, hogy pánikhelyzetben képtelen kontrollálni az érzéseit és a cselekedeit, a mindennapokat bizonyos helyzetek elkerülésének rendeli alá, ez pedig kalodába zárja, elszigeteli a többi embertől, vagy egzisztenciálisan ellehetetleníti.

A fóbiáknak alapvetően két típusa van. Az első csoportba a specifikus fóbiák tartoznak, ezek esetében a félelem tárgya konkrét. Kutya, galamb, rovar, kígyó, bohóc, luftballon – végtelen a listája azoknak a dolgoknak, amelyektől valaki retteg ezen a világon.

A fóbiák másik fajtája elvontabb, komplexebb, és jellemzően társas kapcsolatokhoz, elvárásokhoz, érzelmekhez, szorongásokhoz köthető. Ilyen például a nyilvános megszólalástól való félsz, a lámpaláz, ami leblokkol, vagy a klausztrofóbia, illetve ellentéte: az agorafóbia. (Ellentéte – mondom, de valójában rokona: mindkettő mélyén a menekülés, elrejtőzés lehetetlenségétől való iszony áll.)

A filofóbia is ide sorolható, amely így tudományosan címkézve talán idegenül hangzik, de ha azt mondom, valaki retteg a szeretettől, a szerelemtől, az elköteleződéstől, az intimitástól, akkor nem hiszem, hogy lenne köztetek olyan, aki ne csapna a homlokára, és ne jutna eszébe egy érintett nő vagy férfi a saját múltjából, esetleg a családi-baráti legendáriumból.

De miért félnek emberek azoktól az érzésektől, amelyekre mások egész életükben vágynak?

Sokféle oka lehet ennek. Egy korábbi trauma, nagy csalódás például.

„Tőled megtanultam én, hogy a szerelemtől félni kell” 

Ezt énekelte egykor a Neoton Família, és nem nagyon hiszem, hogy van ember, aki ne tapasztalta volna meg, hogy szeretett, de nem szerették viszont, vagy jól elbántak vele, kihasználva a ragaszkodását. Csalódás, harag, féltékenység, gyász: ki ne érezte volna már a szerelem eufóriája mellett a szerelem őrjítő fájdalmát is?    

De traumatikus élmény lehet egy konfliktusokkal terhelt szülő-gyerek kapcsolat is, amely arra tanított, hogy bízni valakiben veszélyes, és akit közel engedsz, az nemcsak bánthat, de bánt is.

Persze ritka a tiszta képlet, a tankönyvi példa, az egyenes, laikus lélekbúvárnak is tisztán látszó ok-okozati háló. És azt sem hiszem, hogy sokan mondanák vagy akár csak gondolnák, hogy „helló, én filofóbiás vagyok, ne gyere közelebb, nem akarlak megszeretni!”

Azt már sokkal gyakrabban hallani, hogy „nem kell senki, jó nekem egyedül”, vagy „nem vagyok érett egy komoly kapcsolatra”, esetleg „nincs időm ismerkedni”.

De az is lehet, hogy egyszer csak belefut az ember egy kapcsolatba, amelyben a másik fél különösebb magyarázat nélkül folyton hátrál, ahogy közelednénk felé. Miközben lehet, hogy a világ legédesebb embere, imádnivaló, csak éppen azon kapod magad, hogy bizonyos falak kettőtök közt lebonthatatlanok, sosem lesz az én és a te: mi, vagy képtelenség tervezni vele – akár csak egy hónapra előre is –, mert mintha mindig lebegtetné, mit szeretne, mit gondol a (közös) jövőről. 

Megkergült ez a nő, hogy a virágait napoztatja?! – Útmutató szobanövények kültérre szoktatásához

WMN Life – 2021. április 15. – CSA

 

„Nem a szerelemtől félek, hanem attól, hogy elmúlik”

Audrey Hepburn mondta ezt állítólag, és egy fontos aspektusát mutatja meg a filofóbiának: a veszteségtől való rettegést.

Ezt meg Pál Feri atya mondta egy előadásában: „Az, hogy féltem, hogy elveszítem, és (…) nem akarok nélküle lenni, ez nagyon egészséges és normális. Hogyha ez a félelem nincs, ez inkább kötődési zavarra utal.”

Nem olyan nagy baj tehát, ha nem tekintjük magától értetődő, természetes jussunknak a kedvesünk lojalitását, igaz, ehhez el kell jutni ahhoz, hogy legyen kedvesünk, és legyen köztünk valódi, vállalt intimitás.

Tény, hogy a szeretet kockázatos vállalkozás

És vannak, akik nem szívesen teszik ki magukat e veszélynek.

A már említett csalódások, traumák mellett egy olyan forgatókönyv is elképzelhető, hogy azért fél valaki a szoros köteléktől, mert azt tapasztalta, hogy a szeretet nyomasztó terhet jelent praktikusan. Mert nem jár feltételek nélkül, csak akkor, ha bizonyos játékszabályokat betart az ember. És ha lázad, akkor jön a szeretetmegvonás, a büntetés – akár konkrétan, akár bújtatva, például egy hüppögő mártír narratívában: „Én bezzeg mindent megtettem érted, de benned nincs egy csöpp hála sem”…

Ismerős?

A lelkifurdalás mellett az efféle mondatok hosszú távon azt a chipet rakják belénk, hogy a szeretetnek ára van, a szeretet lemondás és áldozat, ha nem is jobb, de egyszerűbb elkerülni.

A filofóbiás másik lehetséges tételmondata: „Úgysem vagyok elég!”

Az ezt (akár tudat alatt) magának mantrázó ember olyan képzeletbeli magasugróhoz hasonlít, aki ugrás előtt odakocog a léc alá, és addig méregeti a megugrandó magasságot, amíg jól megijed, ezért inkább megkerüli az állványt – ami ciki, de legalább az elmondható, hogy nem vallott kudarcot.

Egy szerelmi kapcsolat mindig identitáspróba is egyben

Gondoltunk magunkról valamit, de a szerelmünk tekintetében másmilyennek látszunk. Ez nagy kaland és áldott állapot, felülírhat bennünk magunkkal kapcsolatos mérgező mondatokat, de az is lehet, hogy képtelen, mert makacsul ragaszkodunk bizonyos mozaikdarabkáinkhoz, pusztán azért, mert olyan régóta részeink.

Talán még egy igazán odaadó, figyelmes partnernek sem hisszük el a lelkünk mélyén, hogy szerethetők vagyunk, hogy megérdemeljük az önzetlen kötődést. És még gyanús is a másik: miért kellenénk neki, hisz olyan fantasztikus, menő és csodaszép. A gyanakvás pedig az intimitás halála.    

Túl szép, hogy igaz legyen!

Mérgező gondolat ez is, akár a fejünkből pattan ki, akár mások mondják: „túl jó nő/férfi ez hozzád”, „sosem fog elvenni” – vagy: „a szerelem úgyis elmúlik”.

Amikor nyerő szériánk van, szorongó énünk hajlamos azon merengeni: mikor jön vajon valami istencsapás? (Hisz a jót esetleg meg sem szolgáltuk, meg sem érdemeljük…) Fura tabuja-babonája ez az emberiségnek: inkább nem adjuk át magunkat egészen a boldogságnak, nehogy bosszút álljon érte az ég. (Gondolj csak arra, milyen szemérmesen, félve mondjuk ki, hogy „boldog vagyok”, míg panaszkodásra szinte mindenki gátlások nélkül kapható.)

Ha visszafogjuk magunkat az örömben, akkor nem is koppanhatunk akkorát, ugye? Ezért óvatosan bánunk az érzelmeinkkel.

Úgy próbáljuk magunkat megóvni a csalódástól, hogy inkább el sem köteleződünk egészen.

Félünk, hogy elveszítünk valakit, ezért nem engedjük egészen közel, civakodunk vele hülyeségeken, gondosan őrizzük a privát életünk határait, nehogy bepofátlankodjon a területünkre, rettegünk a szabadságunkért, bármit is jelentsen nekünk a szó, fenntartunk kiskapukat, aspiránsokat, különféle mellékkapcsolatokat, hogy „több lábon álljunk” és ne egy embertől függjön a hangulatunk, a boldogságunk: nem bízunk benne, és nem bízunk magunkban.  

Van kiút ebből a csapdából?

A félelmeink felismerése már fontos lépés lehet ezen az úton.

Egy alapos önvizsgálat és/vagy terápia rávilágíthat, miért vált ki belőlünk a szerelem bizonytalanságot és félelmet. A gyökerek sokszor, jellemzően a gyerekkorba vezetnek, a korai kötődési minták ugyanis meghatározók a felnőtt párkapcsolatainkban. A szülőtől, nagyszülőtől kapott önzetlen, odaadó figyelem tanít meg minket sok mindenre, például arra, hogy szerethetők vagyunk, és sebezhetőnek lenni nem feltétlen egyelő azzal, hogy meg is sebeznek minket.

De egészen pici korban és kortól tanuljuk, lessük el a stresszkezelést, az érzelmek feldolgozását, és a mély elköteleződés képességét is. Ha valahol zavar támad a folyamatban, akkor a kisgyerek megtapasztalja, hogy a világ félelmetes és kiszámíthatatlan hely.

Az úgynevezett „bizonytalan kötődés” felnőttkorban olyan „tüneteket” okoz például, hogy valaki állandó megerősítést vár egy kapcsolatban („ma még nem mondtad, hogy szeretsz!” és társai.) Vagy irracionális féltékenységi jelenetet rendez, mert egy partin a párja mással beszélget. (Az ő szempontjából tulajdonképpen nem irracionális a heves reakció, hisz valóban retteg a párja elvesztésétől.)

  

Hogyan kezelhető a filofóbia?

A kognitív pszichoterápia segíthet, hogy ki tudjon bújni a páciens a csigaházából, és megszabadulhasson a fóbia miatt kialakuló elkerülő viselkedési formáktól, azaz ne meneküljön mindenáron. Sokat tehetünk magunkért a különböző relaxációs, önismereti és mindfullness-technikákkal is. A lényeg, hogy megismerjük és hozzászoktassuk magunkat a félelmet, szorongást kiváltó helyzetekhez, és felismerjük a hibás reakciókat, automatizmusokat.

A filofóbia nem (sem) az az állapot, amibe bele kellene nyugodni – lehet és érdemes tenni ellene.

Már csak azért is, mert Bertrand Russell filozófussal szólva:

„A szerelemtől félni annyi, mint az élettől félni, s aki az élettől fél, az háromnegyed részben meg is halt már.”

 Kurucz Adrienn

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Martin Barraud