-

Meg se mondom, hány éves vagyok. Nagyon sok. Nekem már a gyerekeim is nyugdíjasok. Nem korkedvezményesen! Amikor a kilencvenedik közeledett, készültem. Levelet kaptam a nyugdíjfolyósítótól, hogy kérek-e köszöntést. Persze hogy kértem. Ez egy oklevél, amiben a miniszterelnök köszönt, mint szépkorút. Ezt a polgármester adta át, itt a faluban. Volt virágcsokor, torta, fényképek, puszi, újságíró, buli. És a ráadás:

annyi ezrest kaptam, ahány éves voltam. Izgultam, mert a pénzt hamarabb hozta a postás, minthogy a szülinapom következett volna, és nehogy legyen velem valami, mert akkor vissza kell fizetni! Azt meg nem szerettem volna.

Minden pénznek megvan a helye! Ha már ilyen öreg vagyok, ez jár nekem.

A kerek évfordulóknál jó összegezni, hogy mi történt az életemben velem. Az enyém egészen rendhagyó, hogy hogyan kerültem ide, Tószegre. A Felvidéken születtem 1924-ben. Szüleimnek én voltam a tizenkettedik gyereke. Az idősebb testvéreimet néninek és bácsinak hívtam, már felnőttek voltak, amikor én világra jöttem. Az ő gyerekeikkel voltam egyidős. Véletlenül érkeztem, negyven felett jár már az édesanyám. Bár Juliannának neveztek el, első pillanattól fogva Krisztinának hívtak. Csodálkoztak is, hogy honnan ez a furcsa, német név. Édesanyám biztosan tudta, hogy rám rendhagyó dolgok várnak, ezért hívott ezen az általa valahol hallott és különlegesnek tartott néven. A mai napig mindenki így hív. Tinike néni.

Anyukám terhessége nehéz volt, a szülése is, végig betegeskedett. Születésem után már nem is épült fel, alig múltam egyéves, amikor meghalt. Nem emlékszem rá. Talán... mégis. De az is lehet, hogy annyit meséltek róla a testvéreim, hogy látom őt magam előtt. Apukám megtört és egyedül maradt. Velem és a kis földjével foglalkozott. Jóeszű gyerek voltam, az iskolában is jeles tanuló. Már amikor jártam, mert tavasztól őszig nem volt rá időm, dolgozni kellett. Segítettem apámnak és a testvéreimnek.

A változásokat, hogy egyszer csak már nem Csehszlovákiában élünk, hanem Magyarországon észre sem vettük. Örültünk neki, bár a mi életünkön ez nem sokat változtatott. Magyarul beszéltünk, magyar közösségben éltünk, magyar iskolába jártam.

Egyáltalán nem tudtam szlovákul. Nem volt rá szükségem. Egy Komárno melletti faluban laktunk, Naszvadon, és amikor a városba kellett utazni, az sem volt gond, mert ott is mindenki magyarul beszélt. Amikor nagyobbacska lány lettem, a szomszéd Berci kísérgetett. Mire úgy igazából udvarolni kezdett volna, elvitték leventének. Csak a háború után találkoztunk megint, amikor hazaszökött a német hadifogságból. Tudtam, hogy él, volt a falunkból való másik legény is abban a táborban, tudtunk üzenni egymásnak.

A háború után ismét Csehszlovákia lettünk, de most minden megváltozott. A magyaroktól megvonták az állampolgárságot, elkobozták a földet. Összeült a család, mert volt másik lehetőség is: reszlovakozáció. Ez azt jelentette, hogy mindent, a földet és az állampolgárságot is visszakapjuk, ha szlováknak valljuk magunkat. Apuka ezt vállalta, visszakapta a földet. Ekkor én már Berci felesége voltam, tőlünk nem tudtak mit elvenni, mivel semmink sem volt, ezért mi úgy döntöttünk, hogy magyarok maradunk. Amikor 1946-ban a csehszlovák és magyar állam aláírta a lakosságcsere-egyezményt, tudtuk, mi következik.

Mi ide akartunk jönni. 1947-ben egy tavaszi reggelen megkaptuk az értesítést, indultunk. Összeraktuk a ruháinkat, azt a pár bútort, ami ifjú házasokként már volt nekünk, és bepakoltunk a kijelölt marhavagonba. Vártuk, hogy mi fog történni. A várakozás izgalma nagyobb volt, mint a szomorúság, hogy elhagyom a szülőföldem, testvéreim, apám. A vonat Császártöltésre érkezett. Bennünket egy innen kitelepített sváb család házába akartak költöztetni. De ők nem mentek el. A szomszédoknál bújtak el a kitelepítés elől.

Én szerelmes voltam, ifjú feleség, a világ legszebb Bercijével. Jól érzetük magunkat, egészen berendezkedtünk a vagonban. Nem akartuk a helyzetet bonyolítani, meg rossz viszonyt az esetleges szomszédokkal, ezért nem fogadtuk el a felajánlott házat.

Kaptunk egy kissebbet. Az eljárás hónapokig tartott, én közben állapotos lettem a fiammal. A másik házba már terhesen költöztünk be. Boldog kismama, feleség voltam, egy boldog háztulajdonos férjjel. Egy kis földet is kaptunk. Mindketten tudtuk, hogy mi nemcsak a földet akarjuk művelni, hanem magunkat is. Estin jártunk középiskolába, és a gyerek, munka, föld mellett leérettségiztünk. Majd megérkezett a lányom is. Elvégeztem Pécsen a bábaképzőt, vártam, hol helyezkedhetek el bábaasszonyként. Egy alföldi faluba kerültünk. Itt kezdtem a pályám. Később Szolnokon lettem szülésznő, majd műtősnő. A férjem a KTSZ –nél kezdett dolgozni, ahol később annak az elnöke lett. Ezután már csak dolgoztunk, gyerekeket neveltük... és eltelt az életünk, többször már nem költöztünk.

Tudom, hogy akkor jól döntöttünk. A bizonytalanságtól féltünk, hogy mi lesz velünk, itt, de befogadtak, segítettek, támogattak bennünket. Két unokám hozzám hasonlóan országot váltott. Ők is szerencsét próbálnak, mint mi annak idején. A többiek itthon maradtak, mindenki dolgozik, egészséges.

Bátor fiatal voltam, most meg egy elégedett kilencvenes vagyok. A következő köszöntésem 95 éves koromban lesz, akkor is annyi ezrest kapok, ahány éves vagyok.

Már jól kigondoltam, megvan a helye!

Törőcsik Edit