Kovács Patrícia és Gusztos Péter: Egy nagy válság kellős közepén találkoztunk

DTK: Üresek az archívumok, össze-vissza egy közös interjút találtam veletek, az is egy rádióbeszélgetés leirata volt. Ki rejtőzködik inkább, ha kettőtökről van szó?

GP: Én. Amikor a politika után elkezdtem a SUHANJ! Alapítványt, azt gondoltam, ha nagyon nyomulok vele a nyilvánosságban, akkor az óhatatlanul egy expolitikus önfényező akciójaként jelenik majd meg. Öt év munka után nem kérdőjelezhető meg, hogy komoly szándékaim vannak ezzel. Így mostanában néha kimerészkedem már a saját magam számára felállított karanténból. Keresni most sem keresem a szereplést, de önkéntes száműzetésnek talán ennyi elég volt.

DTK: Az önkéntes száműzetés komoly kontrasztban állhatott a napi politikában végzett munkával. Bírtad a csöndet magad körül?

GP: Jóval ritkábban ismernek meg az utcán, mindenhol nyugodtan tudok a gyerekemmel közlekedni. A feledés jótékony homályába merültem, ami élhetőbbé teszi a mindennapjaimat. Tudod, létezik politikusfeleség és focistafeleség, hát én „színésznőférj” lettem.

DTK: A visszavonulásod idején, 2010-ben éreztél valamiféle önbüntetési, vezeklési kényszert?

GP: Minket 2010-ben leküldtek a pályáról. Ez nekem is szólt, még ha nem is első vonalbeli szereplő voltam. Ilyenkor vissza kell vonulni, el kell gondolkodni. Ahhoz, hogy kívülről lásd a dolgokat és benne magadat, idő kell. És persze kívül is kell lenni tényleg.

DTK: Ti ketten már a parlamenti időszak végén találkoztatok. Trisa, te nem sokáig voltál „politikusfeleség.”

KP: Azért kaptam két évet, méghozzá az utolsó kettőt a politikából. De nagyon büszke voltam arra az időszakra is. Nekem Péter tetszett, mint politikus, már azelőtt is, hogy személyesen megismertem.

DTK: Az a városi legenda járja, hogy egy Magyar Narancs címlapon nézted ki magadnak Gusztos Pétert.

KP: Igen, évekkel korábban, bár akkor még csak azt éreztem, hogy lesz egymáshoz közünk. Végül elmentem arra a bizonyos állatvédelmi sajtótájékoztatóra, ahol személyesen is találkoztunk. Anyukám akkor azt mondta, hogy sajnálhatod, mert lekéstél róla, hiszen van családja és gyereke. Úgyhogy én azt hittem, hogy ez a hajó elment. Aztán mégis politikusfeleség lettem.

GP: 2008 nyarán költöztünk össze, az esküvőnk 2010 júniusában volt. A parlamenti ciklusnak májusban lett vége. Ha szigorúan nézzük, akkor nem is voltál politikusfeleség.

KP: Tényleg, egy hónappal lemaradtam róla.

DTK: Mennyit kellett gyógyítani Péteren akkoriban? Egy elromlott házassággal és egy tönkrement politikai karrierrel a háta mögött?

KP: A politika utáni fél év az tényleg nehéz volt...

GP: Az elvonási tünetek miatt.

KP: Hogy nem tudsz szabadulni a politikától. Mindenki erről beszél, bekapcsolod a tévét, és mennek a hírek.

DTK: Kínoztad magad a tévé bekapcsolásával?

GP: Az első fél évben még egyáltalán nem tudtam tévéhíradót nézni. A 2010-es választási kampány utolsó heteiben kimentem Berlinbe és reggeltől estig egy nyelviskolában ültem. A végén futottam egy félmaratont, aztán hazajöttem szavazni. Órákat álltam sorba, hogy leadhassam a voksomat, miközben nem is volt kire szavaznom.

KP: Ennek nem is lehetett más a vége.

GP: A neheze utána jött. Nem a hatalom, vagy a pozíció hiányzott, hanem a beleszólás lehetősége. Hogy a dolgokat alakítani tudod.

KP: Szóval az az első fél év az nehéz volt.

GP: Ha igazán őszinte akarok lenni, nem csak az. A mai napig vannak máshol le nem vezethető energiák, máshogyan fel nem dolgozható érzések, ezt szépen jelzi az, hogy közel negyven teljesített maratoni vagy annál hosszabb versenyem közül – írd és mondd – csak három volt 2010 májusa előtt.

DTK: Vannak olyan élethelyzetek, amikor nincs mese, támasztani kell a társadat, mert különben összeesik. Minden nap.

KP: Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon abban az esetben, ha a velem élő férfinak baja van, akkor mi az én dolgom? Legyek barát, aki felteszi a kellemetlen kérdéseket? Siettessem, hogy lépjen már túl rajta, „legyen férfi?” Aztán úgy alakítottam, hogy egyszerűen csak ott legyek a háttérben, ha kellek. Nem tettem föl kellemetlen kérdéseket... csupán megpróbáltam jelen lenni. Én világéletemben minden más embertől függetlenül értelmeztem magam. Elsősorban Kovács Patrícia vagyok, nem Péter felesége. Tehát tettem a dolgom, akkor még a Vígszínház tagjaként. Ez szerintem neki is segített, nem érezte azt, hogy bárhogyan függök tőle.

DTK: Ahogy elnézlek benneteket így hárman, Majszival, ez attól sem változott, hogy közös gyereketek született.

KP: Nem változott. Mindig ragaszkodtam a régi barátaimhoz, a színházi életemhez.

Közben megérkezik Majszi cukormenetes túrókrémtortája, amit azonnal megkóstoltat az anyukájával. Kézzel.

DTK: Neked is fontos, hogy a nő, aki melletted van, a saját lábán álljon, független maradjon? Hogy nélküled is legyen ereje?

GP: Igen. Engem Trisa mindig inspirált. Mert azt éreztem, hogy a klasszikus férfi-nő dolgot leszámítva semmiben nincs rám szüksége. És ez jó.

DTK: Miért jó ez neked?

GP: Független és erős ember, akinek önmagától is van tartása. Mi egy nagy válság kellős közepén találkoztunk. Magánéletben, munkában egyaránt a nulláról indultam újra. Fiatalon kerültem ki a politikai placcra, kezdtem el szerepelni, váltam közszereplővé, aztán kidöglött alólam a ló, és mindez eltűnt. Erre összejöttem egy nővel, akinek a szereplés az élete, sikeres és ismert.

DTK: Azért egy ilyen helyzetből komoly feszültségek is születhetnek.

GP: De nem születtek. Mindig büszke voltam, amikor őt láttam a színházban, méghozzá annyira, hogy egyszerűen nem volt mit feldolgozni ezen.

DTK: Mindketten korán kezdtétek a szakmátokat. 14 éves korotok körül.

GP: Apám választási plakátjait ragasztottam '90-ben, az első szabad választáson, amikor megcsapott a politikacsinálás szele. Igaz, az még egy naiv, romantikus időszak volt a mai közállapotokhoz és politikai kultúrához képest.

KP: Én pedig az Operettszínház gyerekszínészeként dolgoztam.

DTK: A budai úrilány és a tarjáni gyerek...

KP: Ebből adódóan tényleg különbözünk pár dologban.

GP: Mindig rám szól, amikor...

KP: ... amikor?

GP: ... hát, amikor állva eszem a konyhában.

KP: Eszik állva a konyhában. Hidegen a főtt ételt.

DTK: És ez téged idegesít.

KP: Halálosan! Mi mindig leültünk az asztalhoz, megadtuk a módját, én is szeretek szépen megteríteni és leülni. Ráadásul tök jól főzök!

GP: Mi ehhez képest egy 45 négyzetméteres, kétszobás panelban éltünk, ahol a húgommal közös szobánk volt, és a konyhánk olyan kicsi, hogy nem is tudtuk volna négyen körülülni az asztalt.

DTK: Közben viszont van egy ennél sokkal fontosabb, meghatározóbb hasonlóság a múltatokban.

GP: Mindkettőnknél volt egy alkoholista szülő a családban, ez nagyon megnehezítette a gyerek- és kamaszkorunkat. Nálunk az édesanyám, Trisának pedig az apukája.

DTK: Trisa, arról beszéltél már, hogy a ti kapcsolatotok apáddal ráment az alkoholra és annak következményeire.

KP: Annak viszont nagyon örülök, hogy a halála előtt tudtunk beszélgetni, és rendbe tettük a dolgainkat, amennyire lehetett. Valamiért a gép ezt dobta ki nekem.

DTK: Szoktál azon gondolkodni, hogy miért?

KP: Az öcsém szerint mi azért kaptuk őt, hogy tükröt tartson elénk, és ezeket a hibákat soha ne kövessünk el. A másik oldalon viszont kaptunk egy fantasztikus édesanyát.

DTK: A párválasztásodban mennyire volt benne ez az apakép, mint elkerülendő minta?

KP: Abszolút. Nagyon mások ők ketten.

DTK: Egy párkapcsolat kezdetén két ember felgöngyölíti egymás előéletét, ez számotokra nagyon nagy felismerés lehetett. Az ilyesmi különleges, örökös kapcsolatot sző két ember között.

GP: Félszavakból is megértjük egymást. Amikor megismerkedtünk, édesanyám már nem élt. Most volt tíz éve, hogy meghalt, még 53 éves sem volt. Amikor Trisával találkoztam, még konfliktusos volt a kapcsolata az apukájával. Nem beszéltek, nem keresték egymást. Abban tudtam neki segíteni, hogy ne úgy érjen véget a történet, mint nálunk. Hirtelen, kibeszéletlenül.

DTK: Lezáratlanság érzésed van?

GP: Persze. És abban, hogy Trisa megbékélt az édesapjával még az ő életében, talán volt szerepe annak, hogy ezt elmeséltem neki. Haragudni nem érdemes. Megváltoztatni nem tudod, az ő élete, amit ő már elrontott. Ez az ő felelőssége, nem a tiéd. Ne okold magad, te nem tudod megmenteni. Ilyeneket tudtam mondani, mert ezeken a konklúziókon már túl voltam.

DTK: Patríciával a politika után valami egészen mással, a fogyatékkal élők sportjával kezdtetek el foglalkozni. Mi volt neked a SUHANJ!, a vezeklésed része?

GP: Inkább folytatása annak, amit korábban csináltam. Kisebbségi csoportok érdekképviselete, emberi jogi ügyek: a politikában legtöbbet és legszívesebben ezekkel foglalkoztam. A SUHANJ! a sport területén ugyanezt teszi.

DTK: Kívülről ez úgy látszott, hogy hirtelen nagyon láthatóvá vált valami, ami addig nem volt. Mintha fejest ugrottatok volna bele.

KP: Péternek jó érzéke van ahhoz, hogyan tud valami akkorát szólni, amekkorát megérdemel.

GP: A SUHANJ! azért szólhatott ekkorát, mert hiánypótló, komoly igény van rá.

DTK: És az alapítvány arca Patrícia lett, aki kijelentette, hogy nem szeret futni.

KP: Nekem az ügy fontos ebben, hogy adjuk meg a fogyatékkal élő társainknak a mozgás, a versenyek örömét. Futni tényleg egyáltalán nem szeretek, de ha kell, futok is. A versenyzést azt nagyon élvezem. Ám a szürke hétköznapokon én egy lusta ember vagyok.

GP: Ez nem igaz! A futáshoz igen. De egyébként lecsapni sem lehet. Trisának épp az az egyik nagy feladata, hogy megtanuljon nemet mondani, lazítani, saját magára időt szakítani.

DTK: Te viszont kifejezetten nyugodtnak tűnsz, Péter, legalábbis kettőtök közül, te látszol nyugodtabbnak.

KP: Neeem, nem mindig nyugodt.

GP: Ikrek vagyok, vigyázat!

KP: Én mindent kiélek a színpadon. Nyugodt vagyok és kiegyensúlyozott. Bennem semmi színésznős izgágaság nem marad a hétköznapokra.

GP: Fát lehetne vágni a hátán.

KP: Kérdezték tőlem, most, a kapcsolatunk hetedik évében, hogy nem kezdjük-e unni egymást? Erre viccesen azt szoktam mondani, hogy igazából több férjem van. Van egy, akihez hozzámentem, és vannak a többiek, akiket néha el kell zavarni otthonról.

DTK: Erről jut eszembe, amit nemrég a Nők lapjában mondtál, hogy miután megszületett Majszi, te semmi mással nem foglalkoztál, mint az anyasággal. És egy idő után Péter azt mondta, kéri vissza a „csaját.”

KP: Azon még dolgoznom kell. Várod a gyerekedet, olvasod a cikkeket, a könyveket, bújod a netet, aztán megszületik a baba, és még több témát találsz magadnak róla. Mindig van valami. Arról senki nem beszél, hogy hol van az a lány, aki a gyerekszülés előtt volt? Ez nagy kihívás. És én még összetehetem a két kezemet, hogy van egy szakmám, munkahelyem, ahova visszavártak, és ahol nőnek kell lennem.

DTK: Az nagy szerencse, hogy Péter ott tudott és ott akart lenni, amikor havi három estére visszaálltál a színpadra Majszi fél éves korában.

GP: Noszogatni kellett. Az anyukájával szövetkeztem, hogy vegyen vissza egy-két szerepet. Vegyen föl magassarkút, lássa meg magát újra nőként.

DTK: Te klasszikus „szerelmes vagyok a lányaimba” apuka vagy?

GP: Mindkettőbe. És igen.

KP: Nagyon elfogult. Ő otthon a gyerekügyi ombudsman. De nekem ez nagyon vonzó volt benne már az elején. Tetszett, hogy milyen jó apukája Sárinak. És, hogy a lánya nélkül már akkor sem volt értelmezhető.

DTK: Pedig előtte azt mondtad, nem vagy benne biztos, hogy akarsz-e gyereket.

KP: Nekem a színésznőséghez nem passzolt a gyerekvállalás. Nem lett volna gyerekem, ha ő nincs. Nem gondoltam magamra úgy, mint leendő anya. Ő viszont az első pillanattól fogva azt mondta, hogy szeretne egy olyan anyukát a leendő gyerekének, mint amilyen én lehetnék.

DTK: És olyan lett, mint amire gondoltál, hogy lehetne?

GP: Pont olyan.

DTK: Sosem voltak köztetek fundamentális különbségek a gyerekneveléssel kapcsolatban?

KP: Soha. Péter mindig azt mondta, hogy csak a szívemre hallgassak. Semmi másra.

DTK: Erre biztatni kellett, ezek szerint?

KP: Igen, mert túl jól nevelt voltam. Meg akartam felelni bizonyos könyveknek, rokonoknak, véleményeknek, hogy ezt így kellene, azt úgy kellene. Péter viszont azt mondta, hogy figyeljünk a gyerekre, hallgassunk az ösztöneinkre és jó lesz. Nem baj, ha elkésel, nem baj, ha rendetlenség van, ha nincs kitakarítva, ha nem készül el valami időre, ha az igény szerinti szoptatás miatt velünk alszik a gyerek. Ez nagy segítség egy anyának.

GP: Nem tudom, hogy egyáltalán „neveljük”-e Majszit, nem hiszek ebben a kifejezésben. A legfontosabb, amit adhatunk neki, az önbizalom, és ha hagyjuk, hogy jól érezze magát. Lehet, hogy fülig maszatos lesz, hogy elkövet majd hibákat, de nem korlátozzuk. Szeretnénk, ha szabad, boldog és bátor felnőtt lenne belőle. Gyereknek már az.

A fotókért köszönet Csiszér Gotinak (Goti Photography), aki nemcsak fotózni tud, hanem kiváló bébiszitter is egyben.