Intimitás és hasadás: Ki marad veled, amikor meghúzod a határaidat? – Olvass bele Tisza Kata új könyvébe!

–

Tisza Kata: Intimitás és hasadás

Scolar, 2025, 458 oldal

Fülszöveg: Tisza Kata az intimitás számos rétegét fejti fel a születésünk pillanatától, az ősintimitás megélésétől, a gyerekkort végigkísérő családi intimitáson át a felnőttkorban megélhető különféle intimitásokig, ami a baráti, párkapcsolati, szülői, terápiás és önmagunkkal megélhető intimitásokig terjed. Ezek dimenziói rendkívül gazdagok: érzelmi, intellektuális, spirituális, egzisztenciális, szexuális és olyan további rétegeket mutat meg, amire meglehet, hogy nem is gondoltunk.

Hogy mit tartunk intimnek, azt meghatározza az eredeti családmodellünk, az egyéni alkatunk, de az adott társadalmi normák is, így sajnos nem minden esetben beszélhetünk valódi intimitásról. Létrejöhetnek sérült formái az intimitásnak, amelyek az intimitás látszatát nyújtják, de valójában pusztítanak. Olvashatunk gyászról, fájdalomról, tisztánlátásról, álmokról és mindarról, ami gúzsba köti, illetve felszabadítja az embert.

A mű egyszerre mozog a szakmai láttatás és a fiktív történetmesélés területein, és egyszerre mutatja a szeretet, őszinteség gyógyító erejét, s ezzel párhuzamosan a hazugság, árulás, kihasználás, álintimitás megjelenését és kínkeservét, ami hasadást okoz az egyénben és a kapcsolataiban egyaránt. Végigvezet az emberi létezés egészén, és segít közelebb kerülni az önmagunkkal való intimitáshoz, a hamis szerepektől való tisztuláshoz, amin keresztül a világ is közelebb jöhet, őszintébben és valóságosan, egészen a visszatalálásig a saját legcsupaszabb önmagunkhoz, a létezés öröméhez és szabadságához.

–

Tisza Kata: Intimitás és hasadás (részlet)

Ha megtanulom nem érezni az érzésem, vagy érezni érzem, de mégsem engedélyezem azt az érzést, az állandó önmegkérdőjelezéshez vezet. Hasadáshoz vezet. Egy olyan lény kialakulásához, aki nem kapcsolódhat a saját érzéseihez, tehát lesz egy érző lény, aki igaz, és lesz egy másik, aki nem hagyja ezt az érző lényt szabadon mégsem, de akár ez utóbbi teljes mértékben le is igázhatja az érzőt. És az, aki nem hagyja az érzőt érezni belül, nagyon jól fog tudni kapcsolódni olyasvalakivel kívül, akinek vagy nincsenek érzései, vagy nem érzi az érzéseit, és ezek ketten teljesen ki fogják csinálni a belső, érző lényt. Vagyis hozzá kell férnem az érzéseimhez. Ha hozzájuk férek, akkor el kell különítenem attól a belső hangtól, aki nem azonos velem, és aki megtiltja, hogy érezzek, és ki kell mentenem magamat e belső hang fogságából. Ha ezt megtettem, ez egy élet munkája lesz, aminek során be fogom azonosítani mindazon elnyomó hangokat magamban, amik neveltek, és meghatározták a személyiségemet egy igencsak sebezhető időszakban. Búcsút fogok mondani nekik, elsiratom őket, magamra maradok, igazolom magamat. Mindezek után jöhetek ki a fényre, és találkozhatok majd esetleg valakivel, aki ugyanezt megtette, és megélhetem a tiszta szeretetet. Ez az út hosszú, lassú és fájdalmas, pihenőkkel és ismétlésekkel, bizakodásokkal és kudarcokkal, csüggedéssel teli, de rengeteg tanulással és önelfogadással is.

Mindaddig azonban, amíg nem járom be ezt az utat, lesz bennem egy rész, aki nem azonos önmagammal, sőt ellenem van, és ez a rész olyasvalakiket akar majd beszervezni nekem, akik vagy teljesen vagy részben hamis lények,

és ha el szeretném kerülni e hamis lények társaságát, szeretetnek hazudott pusztításukat, akkor tetten kell érnem a bennem élőt, és kapcsolódnom hozzá. Ha idáig eljutottam a megtisztulásban, akkor már nem is kell kivágnom őt magamból, mint egy rosszindulatú anyajegyet, aminek hatalma van fölöttem, hanem elég lesz lazítanom a szorításon, és le fog hullani ez a pusztító hatalom magától, mint egy elhaló kis szövetdarab. De ehhez előbb el kell ismernem bőröm alatt hordozott részként, hogy hozzáférjek. Hogy ki milyen mértékben hordoz hamis lényt magában, az széles spektrumot foghat át. Előfordulhat, hogy teljes mértékben.

Az a tapasztalatom, hogy nem az lesz mélyebben belső hamis lényeink közül, aki konkrétan bántott, hanem az, aki látszólag nem bántott, hanem védelmet ígért, azonban összejátszott azzal, aki bántott, és ily módon összezavart, mert arra tanított, hogy ne védekezzek, tűrjem el, mert ez így a védelem szerint is rendben van, és abban bízzak, aki nem véd meg. Tehát én sem fogom megvédeni magamat, mert nem hiszem el, hogy lehet, hogy kell, hogy szabad, sőt mi több, ezt fogom hinni védelemnek, mert ezt tanultam meg attól, akiben mélységesen megbíztam. Mindaddig, amíg ezt teszem, félrevezetem magamat, magam ellen játszom, és ha minden külső támadót legyőzök is, a legsúlyosabbat, a belsőt, az állandó kételyt önmagamban, életben hagyom.

Ez a hang nemcsak az érzéseimben, hanem a tudásomban is folyton kételkedni fog, ő lesz az, aki bármit tudok, kétségbe vonja, aki örökösen imposztorrá tesz a saját életemben, miközben éppen ő, a hang az imposztor. Az imposztorság ugyanez a jelenség: nem érek oda érzelmileg, ahová tudásilag már odaértem, mert a kettő közti kapcsolatot akadályozza egy magamban folyton kételkedő belső hang, ami nem engedi, hogy felnőjek ahhoz, aki vagyok, mert ő maga szorong. A valóságom ott kezdődik, ahol rálátok saját öneltérítésemre, és kitakarítom magamból és az életemből szorongató hatalmát.

Ekkor végképp magamra maradok, olyan mélyen és olyan egyedül, hogy nem is lehetnék jobban egyedül, már nem marad senkim, ez a legmélyebb újraélése az eredeti sérülésnek.

Vagy meghalok ott, mert arra fogok vágyni ürességemben, ahogy erről nagyon sokan be is számolnak, akik elérik ezt a mélységet, vagy valami módon megélem és túlélem, többnyire azáltal, hogy transzformálom valamilyen alkotásba, vagy kifejlesztem önmagam végső megtartásának képességét, vagy van mellettem valaki, aki stabilan meg tud tartani. Ha itt maradok, és mindezt megírom, akkor az azt jelenti, hogy ezt a mélységet is megküzdöttem, sok mindennek búcsút mondtam fájó fájdalommal, és kijöttem az alagút másik oldalán, és most összefoglalom, amit felismertem, és magam mögött hagytam.

Amikor itt tartasz, szerinted hányan lesznek veled? Nem úgy értem, hogy szóban hányan mondják majd, hogy aha, aha, itt vagyok, hanem, hogy érzelmileg hányan tudják valóban befogadni ezt az állapotot? Nekem az a tapasztalatom, hogy vagy egyszerűen nem fogják felvenni a telefont azok, akiket te korábban vég nélkül meghallgattál, vagy azt mondják, visszahívnak, de soha többé nem fognak. Legalábbis amíg ez az állapotod tart. Vagy megkérdezik, „hogy vagy”, egy üzenetben, de aztán a választ nem olvassák el. Vagy elolvassák, ám azt mondják, hogy jaj, ne hülyéskedj, ugyan már, hagyd a francba, vagy azt, hogy ez nem is így van, térjél már magadhoz. Esetleg egyszerűen csak eltűnnek, átmenetileg vagy örökre, és kész. Megannyi álintim, álvalóságos, álempatikus reakció fog születni. Mert ez a mélység ijesztő és szorongató, és aki teheti, kimarad belőle. Lehet, hogy meg fogod tapasztalni, hogy akit barátnak véltél, teljes mértékben ridegen reagál, vagy ott sincs. Akit szülőnek hittél, nem tud mit kezdeni a fájdalmaddal, dühös és ingerült lesz tőle. Az is lehet, hogy arra is rálátsz majd, hogy a munkakapcsolatodban is kihasználtak, és csak addig volt jó viszony, amíg védted a másik egóját azáltal, hogy egész kicsire összehúztad magad, és kiszolgáltad az elvárást. De abban a pillanatban, ahogy húzol egy határt, összedől a kártyavár, a másik már ott sincs, vagy meg fog sértődni, és felháborodottan beolvas, mert már nem akarsz egyoldalúan alkalmazkodni hozzá. Innen nagyon rá fogsz csodálkozni addigi kapcsolataid egyoldalúságára, és azon gondolkodsz, hogyhogy eddig nem tűnt fel, hogy minden programot te szervezel például, te találod ki és te fizeted, és te tolod bele az energiát, és ha hátralépsz, akkor máris nincsen ott semmi.

Akikről azt hitted, ott vannak, mert a sikernél, az örömnél ott voltak, azok sehol se lesznek.

Egyesek nagy és egyértelmű, mások apró kihátrálásokkal fognak eltűnni, oly módon, mintha nem is történne semmi, csak éppen nem érnének rá. Mert nem az volt a szereposztás, hogy ők tartanak téged, hanem úgy volt, hogy ez fordítva lesz. Ja, hogy ebből rájössz, hogy akkor a sikernek se őszintén örültek? Csak azt könnyebb volt megjátszani, és elrejteni a valós érzést, az irigységet, a frusztrációt, mint itt ülni a fájdalomban, és ezt hallgatni – na ez már túl megterhelő. Hirtelen rájössz, hogy semmi sem igazi, ha te magad igazi vagy. Hogy a harsány mosoly és ölelés mögött egyetlen másodperc alatt olvad el a jelenlét. Eszerint te magad se a valóságban voltál velük, hanem a saját képzeletedben. Ettől a te odaadásod még lehetett valós, csak a kölcsönösség képzete volt valótlan. Hirtelen meglátod kapcsolati hazugságaidat sorozatban: csak a szerepig tart a barátság. Azon túl nincs ott semmi azonban, vagy csak jóval ritkábban, mint gondoltad. Az emberek nagy része nem tudja befogadni a valóságnak eme dimenzióját és mélységét, a magáét sem, nemhogy a tiedet, egyszerűen nem akar tudni róla, túl fenyegető a számára, ez is igen gyakori tapasztalás ebben a fázisban. Hát, jó, akkor most végleg egyedül maradsz, ha azzá válsz, aki vagy, és lekapcsolod a hangot, amelyik megkérdőjelez, és arra késztet, hogy ha bántanak, ne vedd észre. Csukd be a szemed, és tegyél úgy, mintha nem is történt volna meg. De ha mégis kinyitod, és szólsz, hogy bocsánat, ez mi volt, akkor mehetsz, ahová akarsz, nem jön veled többé senki.

Meglátni a barátságaid egyoldalúságát igazán fájó lesz.

Ahol azt hitted, áll valaki, valójában senki sincs. A lefagyásod nem véletlenül következik majd be, mert e helyzetekben nem lehet kapcsolódni valójában, s az idegrendszer tudja, hogy kiszolgáltatódik. Nem is a hiány fáj, hanem a jelenlétnek álcázott hiány. A depresszió nem a fájdalom kifejezése, hanem épp ellenkezőleg: a kifejezhetetlensége. Az érzelmi komplexitás megélése, beleértve a fájdalmat is, már egy kivezető lépés lesz belőle. Érzelmi valóság nélkül nincs kapcsolat és szabadulás sincsen. Ha belül nincs érzelmi valóság, akkor a külvilágba kell kapaszkodni, ha feltárul az érzelmi valóság, akkor az önmagában meg tud tartani. A magadból életben tartott elfogadás és szeretet. Hiszem, hogy bizonyos pontokon szükségszerűen történnek ezek a szakadásaink, akár szakmai, akár személyes tereken belül, mert egyszerűen kivet a rendszer magából, ha elkezdesz autentikusan működni, és nem szolgálod ki a játszmát többé. Ez, amennyire fájó, annyira felszabadító is, egyszerre tör rád ilyenkor az összes intenzív érzés, azért oly letaglózó.

E veszteségek – így vagy úgy – meg fognak történni. Ráadásul egyszerre, mert megengedted magadnak a valóságot.

Ha már nem játszod a szereped, maguktól be fognak mutatkozni mind, ez van.

Szerencsére az álmaid viszont nagyon mélyen kinyílnak, és jönnek veled belső támogatóként. Le fogják vetíteni a teljes eddigi életed, a szerepeid, amikben hittél, hogy megvédenek, de hát végső soron semmit se védtek meg. Új belső képernyőd lesz, másfajta vetítésekkel. A valóságod ott kezdődik, hogy látni fogod a hazugságaid. Egy ilyen álomban például egyszer azt a képet láttam meg, hogy hazaérek a lakásomba, és ott fekszik egy volt szerelmem az ágyamban. Ő fekszik ott, az én lakásomban, és amikor meglát, ő kezd üvölteni velem, hogy mit keresek ott, és én megszeppenve elnézést kérek, és hosszasan magyarázom, hogy de hát, izé, bocsánat, tudod, ez az én lakásom, és hát én csak hazajöttem, te meg nem itt laksz, mi meg már rég szakítottunk, szóval… Amikor egyszer csak kapcsolok az álomban, kábé így, hogy katt! És hirtelen az ágyamban fekvő férfi helyett magamhoz fordulok, és megkérdezem, hogy figyelj, te most miért magyarázkodsz? Hazajöttél, ez a te lakásod, nincs miért elnézést kérni, küldd haza a francba. És amikor felébredek, tisztának és könnyűnek érzem magam.

WMN szerkesztőség