–

Klisék helyett

Akinek van orvos a közvetlen rokonai között, talán jobban ki van hegyezve az olyan, lerágott csontnak ható orvossztereotípiákra, mint a „fehér köpenyes isten”, a bárkit a halál torkából visszahozó csodadoktor vagy a nemzet kiégett, cinikus napszámosa. Márpedig az orvosok filmes és médiabeli reprezentációja általában ezekre épít.

Néhány sorozat megpróbált ezeken némileg változtatni, és legyártotta a maga jópofa szitkomjait, mint a Dokik; a mindenkivel irritálóan arrogáns, mégis zseniális diagnoszta Doktor House-t; és persze a gyerekek megmentőjeként az anyák szívét megdobogtató Dr. Ross figuráját. Úgy tűnt, az senkit nem érdekel, amikor az orvosok egyszerűen csak végzik a dolgukat, és közben nem akarnak megbotránkoztatni, hősökké válni vagy szappanoperaszerűen túl közel engedni magukhoz minket.

Erre válaszul érkezett a The Pitt című sorozat, amely szinte szociológiai alapossággal pásztáz végig az amerikai társadalmon és az egészségügyi rendszeren (erről tavaly Baji Anikó, az első magyar triázsápolók egyike írt is), miközben rávilágít arra, hogy valódi empátiával és humánummal mennyi társadalmi egyenlőtlenség és nehézség olvasható ki egy egyszerű kórlapról. Az első évad tavaly öt Emmy- és két Golden Globe-díjat zsebelt be, a folytatás pedig nagyon is indokolt, és egyelőre ígéretes is.

„Menjetek haza és sírjatok nyugodtan”

Az első évad egy tizenöt órásra nyúlt nappali műszakot mutatott meg a pittsburgh-i sürgősségi osztály életéből, ahol a mindennapi őrült hajtást egy helyi fesztiválon történő lövöldözés és tömegbaleset súlyos sérültjeinek ellátásával fejeltek meg. A nap végén az osztályt vezető dr. Robinavitch (Noah Wyle) először hivatalosan a kórházban, majd később a közeli parkban, pár doboz sör mellett köszönte meg kollégáinak a helytállásukat, amellyel a szokásosnál is több emberi életet mentettek meg – de sajnos nem mindenkiét. Ezzel a gondolattal pedig, úgy tűnik, több évtized után sem tud mit kezdeni a főorvos: egy életen át kísérik (vagy még inkább kísértik) őt azok, akik az ő osztályán veszítették életüket.

A munkája során szerzett személyes traumák és a Covid-járvány okozta PTSD folyamatosan jelen van az életében, ezek az emlékek pedig epizódszerűen újra és újra padlóra küldik a mindig összeszedett profit.

Feldolgozásra viszont sem ideje, sem energiája nem marad annak, aki mindennap háborút vív a különböző fertőzések, függőségek, súlyos balesetek – és a döglődő egészségügyi rendszer ellen. Éppen ezért annyira fájdalmas és emberi az az üzenet, amivel dr. Robby hazaküldi saját beosztottjait: „Menjetek haza, és sírjatok nyugodtan, a fájdalom így távozik a testből.”

Végignézve az orvosokból és ápolókból álló csapaton, valószínűleg mindenkinek szüksége lenne arra, hogy a rendszer szupervízióval, pszichológusi segítséggel támaszt nyújtson nekik, de ez nagyjából elképzelhetetlen utópia marad – az évad során többször is rácsodálkozhatunk, hogy a mindenre kiterjedő forráshiány egyáltalán nem magyar sajátosság az egészségügyi ellátásban.

Az első évadban életeket mentettek, a második már gyógyulást is ígér

Az első évad utolsó jelenetei ügyesen előkészítették egy második évad lehetőségét. Persze a cselekményt vagy a valósidejű formátumot nem nehéz organikusan továbbfűzni – valószínűleg bármelyik nap alkalmas lehet arra, hogy hátborzongató beavatkozásokat és kizsigerelt egészségügyiseket láthassunk –, de nem is ezért érdemes igazán folytatni a The Pittet.