„Három évig hittem, hogy én vagyok a hibás. Aztán felnyitották a szemem: engem megerőszakoltak”

–

19 voltam, naiv és lázadó. Ugyanúgy, ahogy a fiatalok nagy része, azt hittem, hogy az érettségi után már felnőtt nő leszek, és elkezdődik a nagybetűs élet. Elegem volt a gimis közegből, és nagyon mást akartam. Azt, hogy történjen valami. Történt is, de bár maradtam volna nyugton.

Azon a nyáron végig dolgoztam. Volt egy munkatársam, akiről az a hír járta, hogy szédíti a nőket, és pszichopata. Tény és való, néha tényleg agresszív volt munka közben, de én a pletykáknak nem tudtam hinni, mert velem nagyon másképp viselkedett. Az elején meglepetésként kaptam tőle kávét, segített, ha elakadtam, és folyton megdicsért. Ez nyilván mindenkinek jólesik, de amikor számonkérte rajtam, hogy én miért nem mondok hasonlókat, vagy miért nem kedveskedem, azt már egy kicsit tolakodónak éreztem. Talán két hete ismertük egymást, és én nem igazán szerettem volna közeledni egy nálam több mint tíz évvel idősebb kollégához, akinek mellesleg barátnője és egy kislánya is volt.

A munka folytatódott, az események felgyorsultak. Egyre jobban éreztem, hogy az ujja köré csavar. Én nem mertem hátrálni, ő meg folyamatosan közeledett. Közben akadt, aki figyelmeztetett: ez nem lesz jó. De én bíztam magamban, hogy hátha képes vagyok lenyugtatni, és csak arra használni ezt a „kapcsolatot” köztünk, hogy ne legyen bunkó és agresszív másokkal.

Éreztem, hogy nem jó ember, veszélyes, de nem mertem kiszállni, mert féltem tőle. Onnantól kezdve úgy éreztem, mintha be lennék drogozva, és már mindegy, mi történik, nem tudok tenni ellene, félek.

Addig csak simogatott, néha megszagolta a nyakam, ami borzasztóan ijesztő volt, de más nem történt. Egyik este a helyi barátaimmal iszogattam, amikor írt, hogy menjek vissza beszélgetni. Tudtam, ha nem megyek, megváltozik, és ki tudja, milyen hazugságokat terjeszt rólam, vagy hogy rosszul fog velem bánni, így hát visszamentem. A sötétben csak ketten voltunk. 

 

Emlékszem az érzésre, ahogy ott ült a vállamon a kisördög, és mondja, hogy ezt muszáj megtenni, jó lesz, nem történhet semmi baj, maximum majd nevetve emlékszem vissza, mint egy poénra. A másik oldalon meg az angyal suttogott, aki tudta, hogy félek, és azért félek, mert én ezt az egészet igazából nem akarom. Ennek jó vége már nem lehet.

Remegtem. Beszélgettünk, ő egyre jobban közeledett. Én tiltakoztam, ő meg ezt kezdte el felhasználni ellenem. Azt az érzést keltette bennem, hogy csak egy kislány vagyok, ha nem hagyom, ha nem állok rá készen. Azt éreztem, hogy le fog nézni, megvet, és még ki tudja, mit tesz, ha én most elmegyek. Azért sem mertem hangosabban nemet mondani, mert nagyon féltem tőle.

Úgy voltam vele, hogy csak essünk túl rajta, ez nekem jó már nem lehet, csak ne legyek itt. De közben végig mondogattam, hogy én ezt nem szeretném. Ő ezt meg sem hallotta.

És aztán megtörtént. Sokkot kaptam. Belül kiabáltam, féltem, kívül mosolyogtam. Aztán megtörtént megint és megint. Nem aznap persze. Pár hét múlva véget ért az egész, de én továbbra is féltem tőle. Hogy miért? Azt hittem, követ, és meg fog találni. Fél éven keresztül úgy aludtam el, hogy vagy pánikrohamot kaptam, vagy sírógörcsöt. Egyszer felbukkant az Instagramon, és nekem majdnem megállt a szívem.

Teltek a hónapok, szépen lassan elkezdtem megnyugodni. Vagyis csak hittem. Kívül békés voltam, de belül rothadtam. Folyamatosan magamat hibáztattam azért, ami történt, és elkönyveltem, hogy ez az egész életemre hatással van. A körülöttem lévő emberek biztosan érzik rajtam, hogy velem valami nem oké, és félnek tőlem. Két és fél éven keresztül hibáztattam magamat, és reménykedtem benne, hogy meggyógyultam, és majd szépen jön valaki, aki bebizonyítja, hogy nem vagyok defektes.

Aztán hirtelen minden a felszínre tört. Megint mindennap a fejemben volt, és mindenkitől eltoltam magam, aki közeledni próbált. Aztán megint pánik: beképzeltem, hogy őt látom a mellettem lévő autóban, sőt az álmomban is megjelent.

Három éven keresztül azt hittem, én vagyok a hibás. Aztán felnyitották a szemem, és szembesültem a ténnyel: engem megerőszakoltak. Sokk, pánik, napokon-heteken keresztül.

Az ember rengeteget olvas arról, hogy mennyi áldozata van az erőszak különböző formáinak, és milyen kegyetlen lehet átélni. De amikor azzal szembesülsz, hogy te is az áldozatok egyike vagy, na, az nagyon kemény.

Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért nem szálltam ki? Miért nem szóltam valakinek? Miért nem rúgtam le a fejét? Stockholm-szindróma. Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek esetenként – szimpátiát kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez furcsa; józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket. Általában ez így is van; olykor azonban nem ez történik. A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, amikor a sok bántalmazás mellett a rab, miközben teljesen ki van szolgáltatva fogvatartójának, figyelmet, felületes kedvességet tapasztal részéről. 

 

Kegyetlenül nehéz volt megemészteni, de végre mindent megértettem. 19 éves kislány voltam, aki némi szeretetre vágyott, és ezt más kihasználta. Amióta szembesültem ezzel már sokkal nyugodtabb vagyok. Félek? Néha igen, de tudom, hogy biztonságban vagyok. Tehetek róla? Én megtettem mindent, amit tudtam és tudom, hogy mit éreztem akkor, de túlságosan féltem. Már jobban vagyok? Igen. Érzem magamon is, és a kapcsolataimon szintúgy. Meg fogok gyógyulni belőle? Igen. Ez csak egy rossz emlék lesz. Rothadok belül? Nem, ez nem az én hibám.

Már nem sírok, nincsenek pánikrohamaim, de rosszabb napjaimon még néha eszembe jut ez a történet. Én csak azt a kislányt sajnálom, aki nem tudta, mi történik vele. Nem voltam sokkal fiatalabb, mint most, de a mai szememmel ötévesnek látom az akkori énemet.
Nem vagyok rá büszke, de felvállalom, mert sok emberrel megtörténik ilyesmi, ezért fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/globalmoments

WMN szerkesztőség