-

A József nádor tér fáit kedden kivágták.

Édesanyám nyolcévesen költözött a szüleivel, Budapestre, a Belváros legközepébe, a József nádor térre.

Innen indult el barátnőjével a téren keresztül át Budára, hogy a Lánchídon aztán félútról újra és újra visszaszaladjanak, megijedve a híd mozgásától.

A hatalmas, dupla szárnyú ház legfelső emeleti erkélyéről figyelte, mikor ér már vissza nagymamám, aki 1956. október 23-án elszaladt kenyérért.

Ezen az erkélyen gondolta úgy, hogy kipróbálja, mikor kell ahhoz elindítania az ötödik emelet magasából egy köpést, hogy épp eltaláljon egy járókelőt. Aki éppen az osztályfőnöke volt és felsietve, szegény nagymamának fakadjon ki, hogy innen valaki leköpte. Ahogyan mi gyerekek, az unokák is azon versenyeztünk, kinek lesz több „éles találata”.

A József nádor tér fái alatt csókolóztak három órán át a szüleim, mielőtt édesanyám végre hazaindult volna.

A tér közepén álló szobrot körülvevő vasláncokon hintázik a mamám egy fotón, büszkén feszít bubifrizurával, a maga varrta sikkes ruhában.

Ezeken a láncokon hintáztunk később mi gyerekek, unokák is.

A nagyszülők meghaltak, a lakást kilátással Gellért-hegyre és nagy közös tűzijátéknézések emlékeivel rég eladtuk.

A fák e hét keddig maradtak.

Szemtanúként. Akik az embereket látták. Ahogy ott éltek, hintáztak, erkélyről köpködtek, csókolóztak és összevesztek, parkoltak és süteményes csomagokkal átsiettek, síró kisgyerekeket megvigasztaltak, új selyemkendőket egy belvárosi sétán felavattak.

Kárpáti Judit

A fotók a szerző tulajdonában vannak