–

Egy természetvédelmi erdő mellett élek

Szeretem a fákat, a jó levegőt és a nyugalmat. Nemrég azonban egyszerre csak megjelentek az erdőgazdálkodás emberei, és közölték, hogy szellőzőfolyosókat fognak nyitni ebben a csodálatos, egészséges, ősfás erdőben. Nem örültem, de komoly, hozzáértő embereknek tűntek, úgyhogy reméltem a legjobbakat. Sajnos a reményeim nem váltak valóra – rengeteg fát kivágtak, és legalább ugyanannyi ment tönkre vagy sérült meg, ahogy vonszolták a legallyazott törzseket. Ha az ember most bemegy ezekbe a mesterséges folyosókba, akkor nem óvatos alakítást vagy gondos beavatkozást lát, hanem pusztítást, csonkokat, kettétört fiatal fákat.

Mélyen elgondolkodtatott, hogy olyan emberek, akik az erdőben töltik idejük jelentős részét, hogyan lehetnek ennyire érzéketlenek.

Mi zajlik vajon annak a fejében, aki a társadalom elismert tagja, példás családi életet él, és önmagát együtt érző embernek tartja, mégis, némi haszonért erdőket irt ki, szennyvizet enged a patakba, állatkísérleteket folytat, hegyeket robbant fel?

Világképünkben keverednek a vallási hiedelemrendszerek, tudományos megállapítások, propagandák és alaptalan tévhitek. Mindenki egyedi elképzelésekkel rendelkezik arról, hogyan működik a világ, és mi a saját szerepe benne, vannak azonban általánosan elfogadott elméletek, amelyek egy kultúrkörön belül meghatározzák, hogyan viszonyulunk a világ különböző jelenségeihez.

Európában évszázadokig volt az uralkodó világkép, hogy csak az embernek van lelke, az állatok és növények nem képesek szenvedni, tehát az ember azt tehet az állatokkal és növényekkel, amit akar, minden következmény nélkül.

Épp úgy, ahogy ma a gépekkel bánunk. Ez a hozzáállás vezetett az ipari állattenyésztéshez és növénytermeléshez, az állatkísérletekhez, de a cirkuszok vagy éppen az állatkertek is ennek a világképnek köszönhetően jöttek létre.

A vallás helyét a modern korban a tudomány foglalta el

A lélek helyére az idegrendszer került. Ma úgy hisszük, a tudatosság központja az idegrendszer. Minél fejlettebb az idegrendszer, annál tudatosabb az élőlény – pontosabban: annál jobban hasonlít a tudata az emberére. Ezért egyre érzékenyebben reagálunk a nagytestű gerinces állatok szenvedésére – az állatok is kaptak bizonyos jogokat, megjelent a törekvés a szenvedésük csökkentésére, az állatkínzást egyre több országban börtönnel büntetik, és a szőrmebundára is mind többen néznek csúnyán.

Messze vagyunk attól, hogy az állatokra ugyanolyan felelősséggel és együttérzéssel tekintsünk, mint embertársainkra – persze sokszor még attól is messze vagyunk, hogy egymásra tekintsünk együttérzéssel.

De a haladás azért látható, a tömegek ingerküszebét már sokszor elérik az értelmetlen, szadizmusba hajló, egyértelműen barbár eseményekről szóló hírek. Messze még a Kánaán, ahol az ember, a tigris és az őz együtt legelész, de az irány jó.

Fel kellene tennünk a kérdést: mi van, ha a tudatosság kulcsa nem az idegrendszer?

Létezhetnek-e minőségileg más, de hasonlóan komplex tudattal rendelkező élőlények? És itt most egyáltalán nem az ufókra gondolok vagy a mesterséges intelligenciára, hanem a bennünket körülvevő milliárd életformára. Mi van a növényekkel, gombákkal, termeszvárakkal, baktériumkultúrákkal, vagy akár a bolygókkal? Tudatosság-e egyetlen receptorsejt reakciója egy ingerre? Vagy például képes-e a szenvedésre egy önmagára esetleg nem tudatos, de a környezetére rendkívül összetett módon reagáló amőba?

Számomra sosem volt kérdés, hogy a fák szenvednek…

…ha letörik egy águkat, vagy az, hogy a krumplinak is van valamiféle reakciója arra, ha kitépik a földből. Persze nem tudom elképzelni, milyen lehet a növények tudata, de nincsenek kétségeim afelől, hogy rendelkeznek ilyesmivel. Mondhatjuk, hogy ez antropomorfizáció, tehát emberi tulajdonsággal ruházunk fel adott jelenségeket, de hát a többi emberrel is ezt tesszük – feltételezzük, hogy ugyanolyan lelki folyamatok zajlanak bennük, mint bennünk. Pedig a szocializáció folyamata éppen annak tudatosítása, hogy ez nem így van. Mind egyediek, különlegesek, mások vagyunk. Ahány (ön)tudat, annyi világ.

Keleten a szenvedéssel kapcsolatban „érző lényekről” beszélnek, ezek körébe a legapróbb élőlény is beletartozik, és sokan ugyanolyan tisztelettel bánnak a növényekkel, sőt a tárgyakkal is, mint embertársaikkal.

Divatos kifejezés lett az ahimszá, a nem-ártás elve, ami leginkább egy világszemlélet: az élet mint jelenség tisztelete, minden lehetséges formájában. Létezésünk elkerülhetetlenül együtt jár más lények szenvedésével és pusztulásával, de a szükségtelen pusztítás káros a környezetünkre és magunkra nézve is. Az ökolábnyom egy módszer, amivel kiszámíthatjuk, hogy életmódunk milyen hatással van a környezetre, és segít, hogy hatékony lépéseket tehessünk a károk mérséklésére.

Persze mindig lesznek olyanok, akik lustaságból, mohóságból, vagy egyszerűen tudatlanságból nem tartják be a játékszabályokat, de ez is olyasmi, mint a szemetelés: ha elég nagy a társadalmi nyomás, akkor a kisszámú renitens károkozása kezelhető mértékű marad, és nem fulladunk bele a szemétbe. A megacégek, ipari objektumok és kormányok ma még esetleg megtehetik, hogy a rövid távú, jövedelmezőbb megoldásokat válasszák a környezettudatos, fenntartható módszerek helyett, de a civil mozgalmakból kibontakozó össztársadalmi értékrend kikényszerítheti a szemléletmód váltást a választókon és fogyasztókon keresztül.

Hogy van-e erre elég időnk?

Egy ilyen mértékű világképváltáshoz bizonyára évszázadokra van szükség. Viszont a modern életmód a szellemi folyamatok felgyorsulásával is jár, és ki tudja, talán a klímaváltozás katalizálhatja a szükséges lépéseket.

Persze arrogancia lenne azt gondolni, hogy birtokunkban van a tökéletes élet kulcsa, csak nem használjuk. Be kell látnunk, hogy az emberi elme alaphelyzete a tudatlanság, innen haladunk lépésről lépésre a kicsit kisebb tudatlanság felé. Keveset tudunk a világról és önmagunkról, mégis úgy viselkedünk, mintha kézben tartanánk a dolgokat. Azt gondoljuk, mi vagyunk a teremtés csúcsa, és minél jobban hasonlít ránk valami, annál értékesebb. A majom, a kutya, a delfin már majdnem emberi, ezért nagyobb empátiával fordulunk feléjük. De egy fa? Ugyan…

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a fenti gondolatmenet erősen leegyszerűsítő, és a téma sokkal összetettebb annál, hogy röviden le tudnám vezetni, viszont már az is nagy lépés, ha elkezdünk együtt gondolkodni, ezáltal jobban megértjük saját gondolkodásunk folyamatát, és a felfogóképességünk határait is.

Azért legalább az erdőket most már jó lenne elfogadni mint komplex organizmusokat, és kicsit több tisztelettel bánni velük.

Németh Gergő

Ajánlott irodalom: Peter Wohlleben: A fák titkos élete