-

Gyurkó Szilvi

Aki vendégségbe jön hozzánk, az két dolgot biztosan észrevesz: a könyveket és a zsebkendőket, melyek a lakás valamennyi helyiségében (a vécétől a kamrán át a hálószobáig) megtalálhatók. Ez azonban csak részben képez közös felhasználási halmazt, mivel nemcsak könyveken szoktunk sírni, hanem bármin és mindenen. Részemről az alap, hogy kisgyerekes, kiskutyás, kiscicás, kisbármis reklámon, filmen, videoklipen azonnal elhomályosul a tekintetem. Viszont híreken, tudósításon is bőgök: „új pandák születtek, egy koalát visszaengedtek a természetbe, bombatámadás Szíriában, kilakoltattak egy szegény családot, női elnököt választottak meg a Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság élére” – ezek is elegendők arra, hogy gombóc gyűljön a torkomba.

Aztán ott vannak a barátaim. Ha gyereket várnak, ha külföldre költöznek, ha meghoznak egy fontos döntést, ha történik velük valami jó (vagy rossz), azonnal felbuzognak a könnycsatornáim. Azt hiszem, valami direkt kapcsolat lehet közöttük és a hallójárataim között, de ezt még nem tudtam tudományosan bizonyítani.

És persze ott a jolly joker, a lányom, akinek néha a puszta nézegetése is elég ahhoz, hogy úgy meghatódjak tőle (meg önnön nagyszerűségemtől, hogy egy ilyen elképesztő gyereket sikerült a világra varázsolni), hogy azonnal indul a bömbölde (persze elfordulva, visszanyelve, és a legnagyobb titokban).

Horvát Sára

A nagyobbik gyerekem születése – ennek pont ma négy éve – némiképp felkészületlenül ért. A tizedik naptól világossá vált, hogy nincs elég tejem, az anyám hazament külföldre, a férjem újrakezdte a munkát. Tök egyedül voltam, mindenem fájt egy egyébként szuper terhesség után, és viszonylag hamar elhatalmasodott rajtam a szülés utáni depresszió. Ádám két és fél hónapos volt, amikor végre találtunk bébiszittert. Kiszabadultunk! Kettesben! Sütött a nap, május közepe volt, pont olyan „imádomidő”. De semmi nem volt jó, azt éreztem, hogy minden rosszul sikerül, mit együnk, hova menjünk, mit csináljunk, a gyerekem hiányzik is, meg nem is, az utóbbi miatt bűntudatom volt… Új, feldolgozandó érzésből volt éppen elég.

Végül lerogytam egy padra a Kempinsky előtt, és teátrálisan zokogni kezdtem. Szerencsétlen férjem addigra elvesztette a fonalat. Állt a paddal szemben, és értetlenül nézett, kicsit talán kétségbe is esett. Én meg ültem a kis szoknyámban a padon, és hangosan, minden szégyenérzet nélkül sírtam. A helyzetet Lakatos Márk mentette meg, akinek akkor még a Vörösmarty téren volt a szalonja, és épp arra sétált. Sosem felejtem el a férjem arcát, amikor meglátta, életében nem volt még olyan hálás egy barát megjelenéséért. Márk leült mellém, és pár perc múlva már sírva nevettem, végül elapadtak a könnyek. Azóta is szállóige köztünk, hogy „aztán majd mész a padra zokogni".

siras-4

Kárpáti Judit

A bőgéseim különböző válfajokba sorolhatók, ezek közül íme, a négy legfontosabb:

– Nosztalgikus bőgés meseolvasás közben:

„Este jó, este jó, este mégis jó, apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó.” Mire odaérek, hogy „elolvadt a világ, de a közepén, anya ül, és ott ülök az ölében én” már bőgök is.

– A „Jajj, papa, nagyon hiányzol" bőgés:

Meghallom EZT a számot, – ami egyik kedvenc filmünk zenéje volt, és gyakran hallgattuk a kocsiban utazáskor, olyan napokon, amikor nem volt veszekedés – és biztos, hogy bőgök.

„Nem hiszem el, hogy nem úgy lesz, ahogy én akarom!" bőgés:

Sajnos ez a tudatosan használt női bőgések egyike, amit a férjemnél vetek be. Szégyen vagy sem, már bőgés közben ráébredek, hogy ez mennyire gáz.

– A káromkodós bőgés:

Öröklötten béna vagyok. Megcsúszom, elbotlom, beütöm, leesek. És ha nagyon fáj, akkor káromkodva bőgök…

Pásztory Dóri

Én sosem voltam az a sírós fajta. Kivéve persze a két Himnuszt, amit a tiszteletemre játszottak. Mondjuk ott nem sírtam, inkább bömböltem. Nem az a kedves, meghatódott pityergés volt, hanem az a fajta sírás, ahol rondán és röhejesen eltorzul az arc.

Ezt leszámítva nem szoktam szabadjára engedni a szememből csordogáló kis patakokat. Különösen akkor nem, amikor mindenki elvárta volna, hogy kicsit sírdogáljak: esküvő, temetés, hálivudi film vége. Kivéve az Armagedon! Azon gombnyomásra bőgök mindig. Amúgy inkább bosszantottak és gőgös dacot váltottak ki belőlem azok a helyzetek, amelyek a könnycsatornáim végelgyengülésére bazíroztak.

Aztán a terhességgel kezdődött valami furcsa metamorfózis, ami odáig fajult, hogy kábé bármikor bármin tudok sírni úgy, hogy közben kicsit ki is röhögöm magam. Olyanokon például, amikor látok egy evezős versenyt a Temzén. Esküszöm, mindig könnyekig meghatódom, hogy milyen ügyesek, és milyen fontos lehet nekik ez a nap. Ha még egy lelkes rokont is meglátok szurkolni, akkor aztán tényleg végem.

Bőgök tehetetlenségemben, örömömben, fáradtságtól, sértettségtől, meghatottságtól. A fekete-fehér sírási palettám végtelenül kiszínesedett azóta, mióta megszületett Barnabás.

siras-3

Fiala Borcsa

Én a gyerekek születése előtt megbízhatóan kőszívű voltam, rezzenéstelen pofával ültem végig a Schindler listáját, hidegen hagyott Nemecsek halála és egy csepp könny nem sok, annyi sem csordult ki a szememből a legfájdalmasabb szakítások után. Mindez azonban már a múlté. A hormonok hatására, meg az empatikus anyai szív kifejlődése miatt szégyenszemre olyan pityergős lettem, mint egy kötőhártya-gyulladásos öregasszony. Ha elviharzik mellettem egy újszülött mentő, már könnyek tolulnak a szemembe. A múltkor megnéztem A szív hídjait, hát... Taknyom-nyálam összefolyt, a férjem egy ideig gyanakodva méregetett, aztán inkább otthagyott a Csomolungmaként imbolygó teletrombitált zsebkendőhegy mellett. De a legrosszabb, hogy már a gyerekeimnek sem tudok felolvasni, vagy elmesélni semmit, ami szívszaggatóbb egy mikrohullámú sütő használati utasításánál. Öreg néne őzikéje? Elcsuklik a hangom, amikor otthagyja az a szemét dög a nénit! Belle és Sebastian? Az utolsó fejezetnél szavanként meg kellett állnom, hogy legyűrjem a gombócot a torkomban, és még az sem rángatott ki az érzelmek tengeréből, hogy mellettem a szerelő vadul szitkozódva görényezte az eldugult lefolyót, óriási bűzfelhőbe burkolva mindannyiunkat. De a legdurvább, hogy még a Mautner Zsófi multikulti szakácskönyvét (Így főzünk mi) is gyakran megkönnyezem. Mert hát szegények, akiket ilyen távol sodort az otthonuktól a sors...

Csiszér Goti

A legdurvább sírva fakadásom az volt, amikor az egyik esküvőn úgy meghatódtam az anyakönyvvezető beszédén, hogy még fotózni sem tudtam... Ez azért több mint szentimentalizmus! Sírok szerelmes filmeken, könyveken, vagy azért, mert összejönnek benne... vagy azért, mert nem. Sírni tudok a híreken, de képes vagyok elbőgni magam, ha meglátok egy magányos, idős bácsit botorkálni. És akkor még nem beszéltem a családommal és a magammal kapcsolatos megpróbáltatásokról. Két éve, amikor hatórányi sorban állás után bejutottam New Yorkba, zokogtam. Majd amikor a kezembe került egy krémsajtos bagel egy igazi hamisítatlan bakery-ben, na, akkor is, hogy milyen gáláns velem az ÉLET. Sírok dühömben, örömömben, tehetetlenségemben, ha végtelen hálát érzek, frusztrációmban, önsajnálatomban, és nem is sorolom, mert úgy beleélem magam, hogy mindjárt sírok…

Kormos Anett

Kormos Anett sosem sír. És sosem nevet. Sajnos a szülések nálam is hoztak némi változást. Viszont sosem értettem a nőket, akik sírnak az esküvőkön. Számomra is világos, hogy nem örömteli esemény egy esküvő, hiszen két ember kötelezi el magát egy életre és baszik ki magával, de nyilvánosan megsiratni ezt mégsem szép dolog, nem? Történt aztán, hogy én voltam a tanú a bátyám esküvőjén. Néztem a kis hülyét, ahogy áll ott a tündértermészetű jövendőbelije mellett, és azt gondoltam, ezek lehet, hogy boldogok lesznek. De magabiztos voltam és kemény, mint mindig, elérzékenyülésnek nyoma sem volt a szervezetemben. Csak aztán apámra pillantottam. Akinek valahogy olyan furcsa volt az arca. Nem is tudtam hova tenni, úgyhogy tovább meredtem rá, hátha meglesz a megfejtés. Megkeményedtek a vonásai, de olyan eltorzult keményedés volt ez, amilyet még nem láttam. A szeme furcsán csillogott, én meg csak figyeltem, próbáltam értelmezni, hogy mégis mit csinál. Talán rosszul van? Vagy unja? Vagy elfojtottan ásít? Aztán a csillogás könnyekké duzzadt, és bár nem engedte őket végigcsordulni az arcán, engem annyira meglepett ez a váratlan hátbatámadás, hogy... Persze nem sírtam el magam, csak éreztem némi nyálkahártya-irritációt. Ekkor azonban rám szólt az anyakönyvvezető, hogy írjam alá az aláírandót. És ahogy a házassági anyakönyv fölé hajoltam, kezemben a tollal, a visszatartott könnyeim bosszút álltak, és a szemem helyett az orromon keresztül csalta ki őket a gravitáció. Én pedig, hogy megmentsem a hivatalos papírokat (tőlem), ösztönösen eldobtam a tollat messzire, és zsepi híján (ami nem volt nálam, hiszen nekem úgyse fog kelleni) a kezemmel töröltem meg az orromat. (Az elcsöppenés pillanatáról fotó is van.) Aztán levonva a tanulságot, a templomban már próbáltam előrelátóbban eljárni, és megkérdeztem anyámtól: adsz egy zsebkendőt? Aki foghegyről csak annyit válaszolt: Minek? Úgyse használod!

anett-siros

Szalánczi Kriszta

Mi mindenen tudok sírni? Inkább min nem? Így az ötödik X felé szinte bármin, de tényleg... szerintem a korral jár. Vagy inkább velem. Épp a két héttel ezelőtti könnyezésemen szúrt le a lányom: „Mami, szerepzavarban vagy! Most nekem kéne sírnom, neked meg segíteni NEKEM!"

Szentesi Évi

Én a saját cikkeimen tudok a legjobban sírni.

Kép: ITTITT, ITT