-

1. rész

Pont harminc évvel Hererák előtt (új időszámítás: Before Cancer, azaz B.C.) volt Nyíregyházán egy KFT koncert. Siker, pénz, nők, csillogás turné. Nagy siker, másnap dedikálás a lemezboltban. Mivel a lemezborítón Laár András nyakában volt egy kígyó, így én is elvittem Alit, a kígyómat a dedikálásra, mert gondoltam, hogy a zenekar is kedveli a hüllőket. Tévedtem. De így kezdődött a barátságunk.

Évekkel később, amikor a zenekar több tagja abba az iskolába járatta a gyerekét, ahol tanítok, éreztem, hogy felnőttem, én is tudok adni valamit ezeknek a remek embereknek cserébe mindazért, amit fiatalként kaptam tőlük.

Aztán jött ez a hererák. Volt egy erős hetem. Kedden még gyanú volt, szerdán bizonyosság, csütörtökön műtét, pénteken hazavánszorgás. Hipp-hopp, volt-nincs. Tisztességes tanár nyáron lesz rákos.

A műtét után elég gyenge voltam.

Nyomorultul éreztem magam, és azt gondoltam: tessék engem sajnálni, mert nekem most állati rossz. Felhívtam Bornai Tibort, hogy nem tudok menni a szombati KFT koncertre, mert most épp van egy kis hererákom.

Kértem, hogy mondja el a többieknek is, gondoljanak rám, találjanak ki valamit, mert az most nagyon segítene. (Küldjenek egy fotót... vagy mit tudom én, csak sajnáljanak valahogy!)

Még aznap felhívott Márton Andris, a dobos és zseni, kedvesen érdeklődött, mi van velem, hogy érzem magam ebben a helyzetben. Nagyon aranyos volt, meg is hatódtam.

Aztán este már aludtam, amikor színpadra álltak.

Másnap hívott Dráni (Bornai Tibor beceneve - a szerk.), hogy a Nem sikerül kikúrálni magam alatt nekem énekeltek egy gyógyító mantrát ott a nagy csörömpölős részben, amit biztosan éreztem, és hogy azt üzenik: ez a rák egy smafu... és úgy meg fogok gyógyulni belőle ezek után, mint a pinty!

Hát, ilyen aranyos barátaim vannak nekem. Még ki sem hevertem a műtét utóhatásait, még mindenem fájt, de ők már megemeltek, repítettek.

A jobb szélen az a kék kabátos figura, aki béna bajusszal és kecskeszakállal figyeli a fotóst, na, az vagyok én... A mi barátságunkból kimaradt a közös fényképezkedés. Sajnos.

2. rész

A betegségemről már elterjedt  a hír a szeretteim között, ám a szövettan eredménye még váratott magára, aztán meglett, de nem volt megnyugtató. Újabb vizsgálatok jöttek, immár az onkológia felügyelete alatt. Ekkor merült fel először, hogy nem kell kemoterápiát kapnom. Csak ehhez nagyon jó vérleletet és CT-t kell produkálnom. Ebben bíztam, mert lassan kezdtem úgy érezni, hogy ha nem lenne hererákom, akkor makkegészséges lennék…

Az egyik ilyen reménykedős napomon megkértem Dránit, hogy valamikor játsszák majd el nekem ezt a számot, hátha így még kemoterápiát se kell kapnom.

Persze ezt már akkor tettem, amikor nagyon nekem állt a zászló, és megkaptam az első jó eredményeket. Azt is bedobtam nekik, hogy ha még párszor megkapom ezt a kiegészítő kezelést, ezt a koncertoterápiát, akkor lehet, hogy vissza is fog nőni a herém. Legalábbis szerintem.

Lezajlottak a vizsgálatok, és én elolvastam, mi van a leleteken. Úgy tűnt, jó úton vagyok. A jó vérkép és az ügyesen negatívan zárt CT után, de még az onkológussal folytatandó beszélgetés előtt elmentünk a családdal Pozsonyba. A járásomban még volt egy nagy adag komót...

Este a szállodában csörgött a telefonom, Dráni volt az, aki nem szólt bele, de gyorsan rájöttem, hogy mi van: a koncert közben a billentyűk mellől hívott fel. Zörgött és csörömpölt a zenekar a Kikúrálni csúcs részén, és a dal végéig ment a nemzetközi közvetítés...

Ezek megint nekem zenéltek, és még azt a pofátlan dolgot is vállalta Dráni, hogy a koncert közepén felhívjon a színpadról. Kicsit csorgott a könnyem.

Na jó, igazából nagyon.

3. rész  

A Strand fesztivál hivatalos himnusza a Balatoni nyár átirata volt, amit WellHelloék készítettek. A dal persze továbbra is Dráni szerzeménye maradt, és ennek okán meg is hívták őket a fesztiválra zenélni. Én pedig elhatároztam, hogy meglepem a zenekart. Lassan vége a nyárnak, közeledik a suli, az eredményeim jók. Elmegyek, és megnézem őket, de nem szólok előre. Ákoska (Laár 30 évvel ezelőtt mindig így nevezett) ott fog ugrálni nekik, ahogy azt szokta B.C. Újjászületés! Hereinkarnáció!

Pont akkor értem a színpad elé, amikor Lengyelfi Miki elkezdte az első dalt: Elmúltak az ünnepek! Mindjárt észre is vett, vigyorogni kezdett a basszusgitár mögül, és csóválta a fejét. Örült nekem. Én is nekik.

Aztán jött a Laár, aki szintén gyorsan észrevett, és kacsintott, hunyorgott, nevetett rám, nézett a szemembe, ragyogott az örömtől. Ákoska él!

Egyórás volt csak a koncert, mert ez egy fesztivál. A program közepén egyszer csak megszólalt a Nem sikerül kikúrálni... jellegzetes béna gitárintrója. És Náti (Laár András) megint megkeresett a szemével, és végig nekem énekelte a dalt.

Sírdogáltam. A végén jött az a különös mantra, aztán nagyon megköszöntem neki, ő pedig meghajolt felém, és intett, hogy akkor ez most megint nekem szólt. Nehezen száradt az arcom.

A koncert után Dráni kiküldte az „Artist” feliratú karszalagját, így bemehettem az öltözőjükbe. Kérdezték, hogy vagyok. Mondtam: annyira jól, hogy szerintem most nekem van közülünk a legjobb vérképem. (Na, ettől kicsit megijedtek.) Körülvettek, ölelgettek, hátba veregettek. Fiatal koromban mit meg nem adtam volna egy ilyen helyzetért! Most meg mit adtam érte… Persze fiatalként még rajongójuk voltam. Most meg szeretem őket, de nagyon.

Valahogy ilyen ez a dolog. Mindenkinek ott vannak a maga hősei, azok, akik örömmel adnak, akikre számíthat, hogy tartják majd a hálót, ha zuhanni kezd. Mindenkinek megvan a saját KFT zenekara a saját kígyós sztorijával.

Így áll össze ez a történet, ami valahol gyönyörű, de amiben azért mégiscsak kiheréltek engem egy kicsit...

Kökéndy Ákos

Ákos sorozatának előző részeit ITT, ITT, ITT és ITT olvashatjátok.

Kép: A KFT hivatalos Facebook-oldala