-

„Azért bömböl mindig, mert...”

Szülői PR-tevékenységem nem sokkal azután kezdődött, hogy megszületett a lányom. Nem tudom, vajon minden újszülött ilyen-e, vagy csak az enyém, de a csemete személyében egy igazi sakálkölyköt üdvözölhettem. A mai napig nem tudok napirendre térni azon kisbabák felett, akik ébren vannak és nem óbégatnak torkuk szakadtából. Már épp kezdtem volna teljesen nekikeseredni, hogy mától az életem ebben az éktelen zajszennyezésben fog telni, amikor rábukkantam egy kutatásra a babasírásról. Brit tudósok megállapították, hogy azok a gyerekek, akik életük első évében sokat bömbölnek, kivételesen magas intelligenciahányadossal rendelkeznek. Bingó! Onnantól kezdve büszkén masíroztam az én saját bejáratú tömegoszlató fegyveremmel, időnként még jól bele is csippentettem a popójába, hogy mások is lássák, milyen zseniális az én kis bogaram.

„Azért ilyen nyűgös, mert...”

Roppant kínos tud lenni, amikor a kisded a tömött bolt kellős közepét, a családi nagykarácsonyt, a királynő látogatását, vagy a főnököd fontos telefonhívását szemeli ki arra, hogy megcsillogtassa azon képességeit, melyek miatt azonnal felvennék őt az Ördögűző főszerepére. A helyzetet kicsit nehezíti, hogy a gyerek pontosan érzik, melyik az a pillanat, amikor a legcinkesebb a rapli és richtig akkor fognak homlokon pörögni és üvegvágóhangon sikítozni, vagy torkuk szakadtából breakelni a padlón.

Az ilyen esetekben, amikor éreztem, hogy minden szem vádlón rám szegeződik, a nézőközönségben pedig már meg is fogalmazódott a sziklaszilárd vélemény az én szaranyaságomról, akkor halkan csak annyit suttogtam: „Szegényke, nagyon fogzik.”

A vádló tekintetek rögvest szánakozó pillantásokká enyhültek, sőt, egy-két öreg néni táskájából még pár szem savanyú cukorka is előkerült a nagy bajt orvosolandó.

Persze, teszem hozzá nagy sietve, ha a gyerekemnek valóban annyiszor nőtt volna a foga, mint ahányszor én ezzel takaróztam, ma úgy nézne ki, mint egy aligátor és egy cápa szerelemgyereke. Erre én is hamar rájöttem, úgyhogy elkezdtem váltogatni a fogzós kifogásomat a másik príma f-betűssel: Front jön! Olyan érzékeny ez a gyerek, olyan delikát a lelkivilága, hogy egy kis melegfront máris kibillenti az egyensúlyából! – magyaráztam, miközben rikácsolva vitustáncot járt a bokámnál  az én szívem csücske.

„Azért ilyen rendetlen a szobája, mert...”

A rokonokat, ismerősöket és egyéb látogatókat igyekszem elterelgetni a gyermekeim szobája mellől, nehogy véletlenül belépjenek oda. De ha mégis megtörténik a baj, és valamelyikük beoldalog, akkor az ujjam máris a telefonom gyorshívó gombján van, mert egész biztos, hogy majd valamilyen külső segítségre lesz szükségünk. Vagy a mentőknek kell kijönnie újraéleszteni a kuplerájos állapotoktól szívrohamot kapott nagymamát, vagy a katasztrófavédelemnek, hogy segítsen megtalálni a játék- és könyvhalmok alatt örökre eltűnt unokatesót. Közben persze mindenkit igyekszem megnyugtatni és érthetően elmagyarázni, hogy a tér ezen kreatív, újraértelmezett elrendezése (és itt jól megnyomom a rend szót) egyértelműen a lángeszű tehetség ujjlenyomata.

„Azért ilyen elviselhetetlen, mert...”

Az utóbbi időben nevetségesen könnyű dolgom van a gyerekek makulácskáinak felpimpelésével, ugyanis mind a kettő elmúlt 11 éves. Hogy miért ilyen kiállhatatlanok, hepciásak és kackiásak? Hogy mi az oka annak, hogy az ember szívesebben menne be egy kiéhezett komodói varánusz ketrecébe az éjszaka kellős közepén, mint hogy megkérdezze az én kis drágaságaimtól, hogy mi volt aznap az iskolában? Hogy vajon miért gorombák, szemtelenek és világfájdalmasak? Hát, mert kamaszodnak! Erre a hasonló cipőben klaffogó szülők csak bólogatnak, aki meg ezek után sem érti, annak szívesen elmagyarázom, hogy a brit tudósok széles körben végzett vizsgálata szerint azokból a kamaszokból, akik válogatott módszerekkel keserítik meg a környezetük életét, mind igen tehetséges felnőttek, példás polgárok lesznek, és nagyon sokra viszik még az életben!

Most biztos azt hiszed, túlságosan elfogult szülő vagyok... De tudod mit? Boldogan, önként és dalolva vagyok az!

Szeretem azt hinni, hogy az én gyerekeim a világon a legszebbek, a legokosabbak és a legtehetségesebbek (még ha néha egy incuripincurit tökéletlenkék is). Mert ilyenek az anyukák. És ha mi sem gondoljuk őket a legszuperebbnek, akkor ugyan ki fogja?

Fiala Borcsa

Kép: Flickr