Többéves kínlódás után elérkezett Anyuka nagy pillanata. És még a leginkább könyöklő, törtető munkahelyi ellenfelei is elismerték, hogy ez a lehetőség a legkevesebb, amit megérdemel. Majdnem négy éve kezdődtek házassági problémái, amikor tizenhét év után, a határozottsággal mindig is hadilábon álló férje olyasmit tett, amit még soha: hirtelen karakán lett és döntött. Gyermekkori szerelmük három tinédzser gyümölcse a szomszéd szobákban mit sem sejtve aludt, miközben egy pillanat alatt összeomlott Anyuka világa.

A következő évekhez képest, a purgatórium is wellness-paradicsomi kiküldetésnek tűnhetett. Kegyetlen volt megvívni a „válás” nevű hosszú csörtét, főleg úgy, hogy a férje minden forintért kapart. Mire a válóper elkezdődött, – mit ád Isten? – elveszítette az átlag magyar nettó kereset mintegy hatszorosát fizető állását. Bár néhány hónapra rá, talált egy hasonlóan jól jövedelmező másikat, ám a volt férj akkor sem fizetett többet, hiszen addigra a bíróság már megítélte a gyerektartás összegének minimumát.

Ha ehhez hozzáadjuk az egyedülálló,  háromgyermekes anyák mindennapos harcát az időbeosztással és a normális magánéletre való törekvéssel (ami gyakran a „most csak lefeküdni akar velem, vagy inkább az ő két gyerekét is nekem kell felnevelnem?” önmarcangoló kérdésfeltevéssel jár), láthatjuk: aki ebben sikeres, az minimum zseni.

A néhány éves küzdelemnek annyi haszna mindenképpen volt, hogy a három nyelven folyékonyan beszélő Anyuka, még a külföldi ügyfelek szemében is a time-management példaképe lett. Hatékonysága miatt szerettek vele dolgozni. Főnöke a leghúzósabb projekteket is rá merte bízni. Anyuka örült, hiszen a siker, komoly jutalommal kecsegtetett, ami megoldotta volna a szerény tartásdíjból fakadó problémáit.

Ez a legutóbbi munka is ilyen volt.

Az előkészítés nyögvenyelősen indult. Mindig volt valami, amit a külföldi ügyfelek főnökei nem Anyuka gyorsaságával és hatékonyságával intéztek. Hiába, no, nem teremhet zseni minden külföldi bokorban! Ám amikor Anyuka a saját dolgai mellett már vagy egy tucat érdekelt titkárnőinek feladatait is ellátta, a projekt érezhetően felgyorsult.

A folyamat legfontosabb döntését azonban egy fordulat előzte meg. A külföldiek nagyon-nagyon nagy főnöke szeretett volna váratlanul Budapestre jönni, egy utolsó ellenőrzésre. Ezeknek a látogatásoknak mindig van járulékos költsége, ezúttal nem is egy, hanem mindjárt három.

  1. A tucatnyi samesz, akik ilyen-olyan címeken, különböző országokból, nemzetközi szintről, közép-európai vezetőségből, kollégaként, banki tanácsadóként vagy vállalati jogászként megjelentek, hogy pár napot cégköltségen lébecoljanak „tárgyalás” címszó alatt;
  1. a nagyfőnök (és sameszai) méltóságos jelenlétével megtisztelt összes helyszínen a lakosztályfoglalástól kezdve a szobatisztaságon, a sofőrök megszervezésén át, a megfelelő étterem kiválasztásáig és a különterem lefoglalásáig, minden Anyuka pluszfeladata lett;
  1. személyes jó kapcsolatot kellett kialakítania az összes külföldi ügyfél és magyar tárgyalópartnereik titkárnőivel, mert minden résztvevő elég fontosnak érezte magát ahhoz, hogy a szervezés bármelyik pontjába beledumáljon és bármit újraterveztessen.

Három tinédzser gyermek mindennapi nevelése mellett, a cirka húsz titkárnő kezelése már meg sem kottyanhatott Anyukának. Ráadásul ez az út vezetett a díszvacsorához, ahol a nagyon-nagyon nagy főnököt kellett meggyőznie, hogy ő a legalkalmasabb projektvezető!

(Itt álljunk meg egy pillanatra! Tán sejted, hogy mindaz, amit Anyuka hétköznapi szinten tesz, intéz, elrendez száz különböző területen egyidejűleg, olyan multitasking, ami elég lenne ahhoz egy értelmes vezetőnek, hogy látatlanban is neki adja a munkát. Ugyanezt tenné egy normális külföldi már akkor is, ha csak a vacsoralistával kapcsolatos teendőket látná. Ám a nagy cégek nemzetközi vagy regionális részlegei nem így gondolkodnak. Túl nagy az… „utazásos pettinghajlandóság”, ahogy e körökben mondani szokás. Ismertem olyat, aki annyi ilyen elengedhetetlenül fontos üzleti úton vett részt, hogy ez a szállóige járta róla: „ha két repülő összeütközik a karibi-térségben, ő biztosan mindkettőn rajta lesz.”)

Az előkészületekre fordított hatalmas erőfeszítés ellenére, mégsem indulhatott problémamentesen az este. Anyuka egyetlen fiacskája, két nappal korábban, eltörte a lábát. Fekvőgipsz. Egy focizni imádó gyereknek ez maga a „nagyhalál”. Anyukát pedig egy, még az eddigieknél is nagyobb, ismeretlen kihívás várta: emelt szintű gyereklélek-ápolás.

Azt gondolnánk, ha az ember száz területen sikeresen intézkedik, a százegyedik már meg sem kottyanhat. Ám, ha ez vacsora közben, a nagyon-nagyon nagy főnökkel társalogva zajlik, amikor eljött végre A Pillanat, nos, azért az okozhat nehézségeket. Anyuka tehát a sokadik nem fogadott telefonhívás után, mégiscsak kikéredzkedett a mosdóba, hátha tud a fia lelkére hatni: „kicsikém, jobban érzed magad?” „Nem, Anyu, segítség kéne, pisilni kell, ki kéne mennem a mosdóba.” „Hol vannak a nővéreid , tündérem?” „Az előbb segítettek, most nem akarnak.” „Szent Ég, életem! Hányszor voltál már kint?” „Csak négyszer.” „Mi történt, hogy ennyiszer kellett menned, életem?” „Anyúúúúúúúúúúúúú! Úgy unatkozom! Olyan rossz ez a fekvés! Még oldalra sem tudok fordulni!” „Kincsem, hidd el, az a néhány hét pillanatok alatt elrepül. Játszottál már a számítógéppel? Megengedem, hogy annyit játssz, amennyit csak akarsz, ha már befejezted a leckédet!” „Igen anyúúúúúúúúúú, de az is olyan unalmas!” És így tovább, még hosszú percekig.

Amikor a kétórásra tervezett vacsora harmadik órája is eltelt, és Anyuka ismét kikéredzkedett a mosdóba, a mindig tapintatos nagyon-nagyon nagy főnök nem bírta tovább, finoman rákérdezett: „mondja, segíthetek valamiben?” Mire Anyuka szíve elnehezedett. Már megszokta, hogy kapitalista cégeknél tilos a családi nehézségek bármilyen említése, hiszen a jó munkatársnak nincsen magánélete, vagy legalábbis sosem helyezi azt a munka elébe. A munkahelyen nincs Anyuka, ott Kolléganő van.

Kolléganő azonban elfáradt, vagy szétesett vagy a kamikáze gének kerültek hirtelen fölénybe, mert Élete Pillanatában nem bírta tovább, visszavedlett Anyukává és kibökte: „köszönöm, nem, csak egy kisebb otthoni probléma.” „Valóóóóóban?????” – vonta fel nagyon-nagyon nagy főnök a szemöldökét olyan baljóslatúan, hogy néhány samesza csaknem elindult a lovat leölni és azon véresen az ágyba tenni.

Anyukának nem maradt veszítenivalója, összefoglalta, legbelül érezve, ahogy a projekt csúszik ki a kezéből: „Három tinédzser gyermekemet nevelem egyedül, három éve. A fiú tehetséges focista, két napja eltört a lába, fekvőgipszes, sok lelki ápolásra szorul, de nem engedhetjük meg magunknak a babysittert.”

Ahogy várható volt, Anyuka monológja után, egy pillanatra megfagyott a levegő az asztal körül.

De mégiscsak lehetett egy szó, egy félmondat, egy gesztus e magánéleti summázatban, amit a sokat látott főnök többre becsült, mint a(z) – egyébként tökéletes – szervezést. Hogy mi az, Anyuka ma sem tudja.

Ideje sincs agyalni rajta, vezeti a projektet. És szervezi az életét, ahogy szokta.

Takács Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/sirtravelalot