„A gyereklány: préda” – Létezik olyan nő, aki nem élt át szexuális zaklatást serdülőkorában?

–

Az én történeteim még nem is számítanak durvának. Egyszerűen csak túl sok van belőle. Sok-sok kisebb horderejű zaklatás, mire megtanultam reagálni rájuk. „Rutint” kellett szereznem. Mert sokáig csak fojtogató bénultság vett erőt rajtam, megmukkanni, megmoccanni sem mertem. Amikor először ért hozzá valaki a mellemhez a buszon (nem lehettem több 12 évesnél), még abban sem voltam biztos, hogy megtörtént egyáltalán. Hátha csak beképzelem magamnak, gondoltam. Jóformán nem is volt még mellem, épp csak elkezdett nőni. Halvány rózsaszínű pólót viseltem, amin egy kiskutya volt elöl. Aztán újra lepillantottam, és az a kéz tényleg valahogy ott volt rajtam, miközben úgy tett, mintha a kapaszkodót fogná, de valójában a mellemet próbálta csipkedni, vagy mi – az egészet nem értettem. 

Aztán egy-két évre rá, még mindig csak 14 évesen, Görögországban voltam egy táborban, és a legjobb barátnőmmel egymást fotózgattuk az Akropoliszon, amikor odalépett hozzánk két ázsiai turista, hogy készíthetnének-e ők is egy közös fotót velem. A barátnőm kezébe nyomták a fotómasinájukat, és kétoldalról átöleltek. Majd ahogy vigyorogtak a lencsébe, az egyik egyszer csak rámarkolt a mellemre. Én csak álltam megkövülten, megint az volt, hogy nem is értettem, mi történik, a barátnőm meg a gép mögül elkezdett felém kiabálni, hogy

„Csinálj már valamit! Miért állsz ott csak úgy? Küldd el a fenébe!”, de én megmozdulni sem bírtam, ő meg csak markolászta nevetve.

Az első alkalom, amikor már meg tudtam szólalni, fiatal felnőttként ért. Álltam a trolin egy nyári napon, hosszú ruhában, és a fenti fogantyúba kapaszkodtam – a húgom valahol mögöttem leült. Egyszer csak hátulról rávetette magát valaki a derekamra: egy öreg bácsi volt. Megfogdosott, én meg kirántottam magam a kezéből, és felháborodottan üvöltöttem, jó hangosan: „Kopjon le! Kopjon le!” Ez jutott csak eszembe. Majd rögtön le is szálltunk, és már csak a hátam mögül hallottam őt motyogni: „Olyan vékony dereka volt… azt hittem, átérem.”

Ezen kívül vannak még a szatírok, közülük szintén többel találkoztam. Erre is csak harmadikra tudtam reagálni – és miközben nézett rám üveges szemmel, és verte magának egy troli teljes utazóközönsége előtt (fiatal férfi volt szőke hajjal, kék szemmel), egyedül kiabáltam: „Undorító szatír, menj a picsába!” – már az utcáról, amíg az ajtók be nem csukódtak. Nézett rám bamba arccal, és először tapasztaltam meg, hogy semmit nem ér a kiállásom. Nézett rám vissza, és csinálta tovább. Amikor másoknak elmeséltem, azt mondták, hogy nem lett volna szabad reagálni, mert azzal épp hogy az ő szándékait szolgáltam. Arra élvezett, hogy kiborított – mondták.

De én ma is úgy gondolom: el kell jutni valamiféle reakcióig. A bénultság a legrosszabb, ezért hordozzuk magunkban a szégyent.

Mert önmagunkban csalódunk, hogy ezt meg lehetett velünk csinálni. Hogy valaki használt minket. Megtört bennünket, semmissé tette az akaratunkat, semmibe vette a személyiségünket. Konkrétan megsemmisül tőle az ember, mindegy, milyen mértékben zaklatták.

Ez derül ki abból is, amit mások meséltek. Tessék, csak pár példa – de tényleg bárkit megkérdezhet az ember. A végtelenségig lehet folytatni. 

Anikó

Gimi előtti nyáron a barátnőmmel és a húgával sétáltunk a faluban, megállt mellettünk egy autó, és egy férfi útbaigazítást kért, hogy merre menjen, ha X városba szeretne eljutni. Segítettünk neki, majd elhajtott. Ezután vissza kellett fordulnia a jó irányba, amit meg is tett, és újra megállt mellettünk. Akkor már nem volt rajta nadrág, és megkérdezte tőlünk a farkára mutatva, hogy elég nagy-e a mérete. Kis tiniktől, akik életükben nem láttak még ilyet… Persze megijedtünk, és hazarohantunk, ő pedig elhajtott. Emlékszem, amikor hazaértem, a szüleim épp kertészkedtek, én pedig a sokktól egy szót sem szóltam, csak leültem a tévé elé. Pár perc múlva megjelentek a barátnőm szülei – akkor fogtam fel, hogy mi is történt, és azonnal sírni kezdtem.

A szülők feljelentést tettek, és kiderült, hogy a zaklatónk másoknak is mutogatta magát a környéken, autólopás és fegyverbirtoklás is volt a bűnlajstromán. Abban az évben tanúskodnunk is kellett a bíróságon ellene, ami elég rémisztő volt – szerintem a mai napig nem dolgoztam fel.

Úgy érzem, hogy teljesen máshogy alakult volna a tinikorom, ha ez az eset nem történt volna meg. Sokáig undorodtam a férfitesttől. Persze voltak srácok, akik tetszettek, de kirázott a hideg a testiség gondolatától is.

Adrienn

Hétévesen görkoriztam a ház előtt, a nagymamám pedig bent volt a kistestvéremmel, főzött. Egy alacsony, kopasz, nagyon fehér bőrű, ötven körüli, kék szemű férfi lépett hozzám, és kedvesen kérdezett ezt-azt, majd mosolyogva megkért, hogy segítsek neki tartani az ajtót a lépcsőházban (azt a becsapódva záródó, kulccsal nyíló kaput, ami már a lifthez vezet az emeletes házakban), gondoltam, hogy bevigyen valamit, vagy ilyesmi. Bementünk, de nem volt semmi cipelnivaló, viszont elővette a farkát, és verni kezdte, azt mondta, figyeljek, mert ez olyan felnőtt dolog, tanuljak. Aztán javasolta, hogy menjünk be a biciklitárolóba, mert itt sokan jönnek-mennek, és tényleg jött is egy pár arra. A pasi kiszaladt, mondta, hogy várjam meg itt.

Össze voltam zavarodva, hagytam, hogy a pár felmenjen, és nem mentem velük, viszont felcsöngettem a nagymamámnak, hogy jöjjön le gyorsan. Úgyhogy amikor a pasi visszajött, és megint elővette a farkát, a nagyanyám pont leért, és megkergette. De se ő nem kapta el, se a rendőrök. Egy ideig egy civil ruhás nyomozóval kellett sétafikálnom a környéken, hátha felismerem. A legrosszabb az volt az egészben nekem, hogy a suliban a rendőrök szóltak a tanároknak, így mindenki értesült az esetről, és a fiú osztálytársaim röhögtek rajtam, a nagymenő csávó kérdezgette, hogy jó volt-e.

Ezután öt évig nyugtom volt kábé, akkor egy korláthoz szorultam oda hassal, háttal fiatal férfiaknak, mert sorba kellett állni valamilyen játéknál a Vidámparkban, talán a hullámvasútnál. Egy fiatal nőrokon volt velem, és szerintem vele ugyanazt csinálták, amit velem, mert éreztem a feszültséget a levegőben, de se ő, se én nem kezdtünk el kiabálni, pedig anyukámék a közelben voltak, csak a tesómra vigyáztak, aki még kicsi volt ahhoz a játékhoz.

Pár éve meséltem el anyukámnak, mi volt, mert a mai napig érzem azt az iszonyú szégyent. Az arcukat nem is láttam, nem mertem hátranézni, álltam lefagyva, miközben nyúlkáltak a bugyimban, meg nem csak a bugyimban.

Már nagyon kicsi korában elmondtam ezt a sztorit a lányomnak, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, kiabáljon, rúgjon, harapjon, karmoljon, bármi, csak próbáljon meg nem lefagyni, és ne hallgasson évtizedekig róla, mert nem az ő szégyene. Erre különben akkor jöttem rá (igen, rájöttem, de attól még szégyellem magam ma is, ha a Vidámparkra gondolok, és sose ülök fel hullámvasútra), amikor kb. 14 éves koromban láttam, hogy anyukám fenekét megmarkolja egy férfi a buszon, és anyukám ráordított, hogy fogdossa inkább saját magát. Nem érdekelte, hogy száz másik ember is hallja, és így értesül a dologról. Mert nem neki ciki. Ezt a jelenetet is megjegyeztem egy életre.

Azt már el se mesélem, amikor a húgommal sétáltunk a kiserdőben kb. húsz éve, és előugrott a bokorból pár srác, kezükben a faszukkal, arcukon gázálarccal (!?), és röhögve rejszoltak. Elszaladtunk, nem jöttek utánunk. És nem szóltunk a szüleinknek, mert akkor nem engedtek volna ki az erdőbe többet. Mi meg szeretünk sétálni.

Tímea

Tizennégy évesen kerültem Budapestre a tanulmányaim miatt, addig egy kényelmes, puha burokban nevelkedtem egy kis faluban, ahol tényleg mindenki ismer mindenkit, és ahol szabadon, félelem nélkül mozoghattam mindenhol. A gimnáziumi tanév kezdete előtti nyáron, hogy kicsit megismerkedhessek a várossal, a szüleim megengedték, hogy két hetet töltsek az egyik budapesti barátnőmnél, akinek a nagyszülei a falumban élnek – innen ismertük egymást. Emlékszem, iszonyatosan meleg nyár volt, de mi csak róttuk a várost, rengeteget nevettünk, nagyon jól éreztük magunkat. Egyik délután, épp mozi után, mentünk volna haza, de a villamos csak nem akart jönni. Több mint tíz percet vártunk, mire nagy nehezen befutott a zsúfolásig telt szerelvény. Nem akartam felszállni, riasztott a tömeg, de a barátnőm szülei már vártak minket otthon, így pár másodperc hezitálás után felugrottunk a villamosra. 

Felszállás közben egy erőteljes lökést éreztem hátulról, egy nagydarab, ötven körüli férfi tolt fel a szerelvényre. Hátulról szorosan hozzám tapadt, éreztem ahogy a nagy hasát a derekamhoz nyomta.

Próbáltam egy kis teret nyerni magamnak, de egy fél centit sem tudtam előrébb menni. Nagyjából egy megállót haladhattunk, amikor elkezdtem érezni, hogy valaki a kezével a testemen matat. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon, mintha teljesen megnémultam volna. Valahogy pár másodperc alatt mégis összeszedtem minden lélekjelenlétemet, és a könyökömmel hasba vágtam. Mint kiderült, a hangom is egyre inkább kezdett visszatérni, a barátnőm ugyanis meghallotta, hogy segítséget kérek, így a következő megállónál lerángatott a villamosról. Sírógörcsöt kaptam, nem értettem, mivel provokálhattam ezt ki, csak nagyon piszkosnak éreztem magam. Ez volt az első olyan alkalom, ami rádöbbentett, hogy nincs és nem is lesz többé az a burok, amiben addig éltem. Ennek 18 éve már, és inkább elkésem bárhonnan, de ma sem szállok fel tömött közlekedési eszközre.

 

Luca

Tizenöt éves voltam, amikor egy felnőtt férfi, akire rettenetesen felnéztem, úgy alakította az estét, hogy egy idegen városban ragadjak vele. Hamar rájöttem, hogy szándékosan tette ezt velem, ráadásul végig próbált leitatni, hogy magamtól is maradni akarjak, de annyira féltem attól, hogy ha feldühítem, akkor otthagy egyedül az utcán, lemerült telefonnal egy olyan helyen, amit nem ismerek, hogy hazamentem vele. Tudtam, hogy nem tudna bántani, mert nem egyedül él, és mert egyébként is egy szánalmas lúzer, de azért az egész éjszakát rettegve ültem végig, és egy percet sem aludtam, mert tudtam, hogy az már nem biztos, hogy megállítaná. hiszen egész este fizikailag kellett leráznom magamról, konkrétan könyörgött nekem, egy tizenéves lánynak (!), hogy feküdjek le vele, és baromi agresszív volt velem.

Aztán hajnalban, amikor elindultak a buszok, kibalhéztam, hogy vigyen ki a pályaudvarra, miközben teljesen részeg volt, de inkább beültem úgy a kocsijába, mint hogy ott maradjak vele. Aztán amikor megérkeztünk, és szállnék ki a kocsiból, bezárta az ajtókat, és addig nem engedett ki, amíg nem adtam neki egy szájra puszit. Utána azonnal felpattantam a buszomra, letiltottam mindenhonnan és soha többet nem beszéltem vele. De róla sem, több mint egy évig. Úgy voltam vele, hogy mivel én mentem oda (akkor is, ha nem külön hozzá, és biztosan nem szexuális célzattal), az én hibám, ami történt. Ma már tudom, hogy akkor sem lett volna joga ehhez, ha én mászom rá, mert egy felnőtt ember felelős egy kamaszért. És

már nem vagyok dühös arra a naiv, szeretethiányos gyerekre, aki voltam, aki mindenkiben a legjobbat akarta látni, mert nem az ő hibája volt. Soha nem a mi hibánk.

Eszter

Hajnalonta úszni jártam, 10-11 éves lehettem, sose féltem, pedig sötét volt, de az 5 óra 10 perces villamoson valahogy mind ismertük egymást. A bácsi ült, kezét az ölében tartotta egy táskán. Én álltam és mintha testen kívüli élményem lenne… csak azt láttam, hogy közeledik a keze a belső combom felé, aztán még onnan is beljebb próbálta kormányozni a matató kezét.

Aztán leszálltam. A szégyen csak évek múlva ütött be, ott egyszerűen a lefagyással keveredő értetlenség volt, ami rám tört.

Minden megvan azóta is élesen, a dzsekim, a táskám, a csizmám és a nadrágom színe, anyaga, de még a bácsi – bocsánat, akkor bácsi, ma már perverz fasz – táskáját is aprólékosan le tudom írni. Mereven nézett előre mindeközben. Ha így vesszük, egyikünk se volt jelen. 

Zsófi

Még Szolnokon történt velem – csak egy sima „mutogatósbácsi-történet”. Egyedül mentem haza a gimiből kora délután, amikor a főutca (!) árkádos házainál az egyik oszlop mögül előlépett egy pasi, és szétnyitotta a ballonkabátját előttem. Teljesen pucér volt alatta. Emlékeim szerint nem volt senki a közelben, én meg egyszerűen egy hatalmas lépéssel odébb sasszéztam, és gyorsított tempóban hazamentem. Hátra sem néztem, csak a szívdobogásra emlékszem. Nem jött utánam, szerintem lesben állt egy következő áldozatra várva. Nem emlékszem, hogy elmeséltem-e otthon akkor. Később biztosan meséltem róla, mert azért mélyen belém égett.

Pár évvel később pedig Budapesten, a 4-6-os villamoson utazva, épp könyvet olvastam, tehát lefelé néztem, belemélyedve az olvasmányomba, amikor is arra lettem figyelmes a szemem sarkából, hogy a velem szemben ülő idősebb férfi keze ütemesen mozog az ölében. Ahogy fél szemmel felsandítottam, láttam, hogy a sliccéből kikandikál a farka, és ott veri ki előttem. Annyira sokkolt a dolog (pedig tényleg nem néztem oda nyíltan, és fel sem néztem a férfira), hogy szerintem bíborvörösre pirultam, és szinte azonnal, oda sem nézve felálltam, és jó messzire hátramentem a villamosban.

Nem volt lélekjelenlétem felkiáltani vagy ráordítani, egyszerűen teljesen leblokkoltam, annyira durva volt fényes nappal ilyennel szembesülni egy tömegközlekedési eszközön.

Nóra

Még csak tízéves lehettem, amikor egy belvárosi buszmegállóban hozzám lépett egy férfi, hogy tudom-e, hogy a közeli templomban áll-e már a karácsonyfa. Mondtam, hogy nem tudom. Erre megkérdezte, nem akarom-e vele megnézni. Nem – válaszoltam. Akkor előhúzott egy papírcetlit, hogy tudom-e, hogy ez az utca merre van, és egy kézzel rajzolt, női alsótesteket ábrázoló képet mutatott. Elszaladtam.

Emlékszem, mennyire féltem, hogy nem követ-e, folyamatosan hátratekingettem. Csak felnőttkoromban meséltem el az anyukámnak, addig őrizgettem magamban.

Az pedig már a húszas éveimben történt, egy kisvárosi szállodában, amikor masszázsra jelentkeztem, és a masszőr – egy ötvenes pasas – a vége felé felültetett, és a belső combomat kezdte masszírozni, miközben igen hangosan lihegett. Én egypár percig hagytam, majd megköszöntem, és távoztam. Nem éreztem felháborodást, inkább csak sokkolt és összezavart a dolog, hogy velem valójában mi is történt?! Ezt azóta sem említettem senkinek, mert talán még megalázóbb volt, mint a gyerekkori élményem. Nem tudom megmondani, miért, talán az eset egyértelműsége miatt, meg azért, mert nem tudtam érdemben reagálni abban a pillanatban. A gyerekkori reakcióm sokkal gyorsabb és határozottabb volt. A második szégyenletes, mert retorzió nélkül hagytam.

Adrienn

Tizenhét vagyok, amikor egy táborba indulok vissza kimenőről egy kisvárosban, és két helyi srác mellém szegődik, majd erősködik, hogy hazakísér, de én félek, nehogy hátsó szándékuk legyen, ezért megkérem őket, hagyjanak. Hagynak, elbúcsúzunk. Egy idő után feltűnik, hogy lassan követ egy fehér furgon, mint egy elcseszett amerikai filmben. A tábor egy erdő közepén van, és mire az erdei útra érek, befordul elém a fehér autó, kiszáll belőle egy középkorú férfi, kinyitja a kocsi hátsó ajtaját, és fojtott hangon azt ismételgeti: igyak meg vele egy kávét. Hiába mondom, hogy nem kávézom, hagyjon, közelít felém. Elugrom előle, és teljes erőből futni kezdek befelé az erdei útra. A táborban merek csak hátranézni, ahol bemenekülök az első épületbe, ami egy istálló. A lovász próbál nyugtatni, nem sok sikerrel.

Tizennyolc éves vagyok, frissen kerültem a fővárosba, a véletlennek hála a Vár alatt, egy kifejezetten jó budai környéken kapok albérletet.

Reggel (tehát fényes nappal) indulok egyetemre, amikor a ház mellett futó lépcső alján előugrik egy férfi, megragad, alám nyúl (inkább belém), és mire sikoltani tudnék, elszalad. Ülök a lépcső alján a fehér ruhámban, és zokogok.

Nagyjából 25 vagyok, a VII. kerület belső részén sétálok haza, észreveszem, hogy valaki jön utánam. Három kört teszek a Péterfy-kórház Alsó erdősor utcai tömbje körül, mindvégig szorosan mögöttem jön, és dünnyög. Meggyorsítom a lépteimet, de nem merek hazamenni, nem akarom, hogy tudja, hol lakom. Felhívom a pasimat (csak halkan merem, nehogy megijedjen és megtámadjon), hogy jöjjön le elém, de kerülje meg előtte a tömböt, hogy ne derüljön ki, hova megyek haza. A férfi csak akkor csatlakozik le rólam, amikor a pasim megölel a sarkon.

Barbara

A szomszédban lakó férfi alvás közben matatott rajtam, amikor náluk aludtam, mert apám épp meg akart ölni bennünket, és hozzájuk menekültünk éjszakára. Fölébredtem, megkérdeztem, mit csinál, és akkor kirohant a szobából. Ő nem próbálkozott többé. 

De a másik szomszédunk igen. Tizenkét éves voltam, a pszichoszexuális fejlődésemnek még abban a stációjában, amikor az első szerelmemmel minden szájra adott puszit számontartottunk. Egyszer aztán megjelent a kertünkben a köztudottan agresszív, feleségét és (lány)gyerekeit folyamatosan verő, zaklató és verbálisan bántalmazó szomszédunk, akit ösztönösen kerültem.

A barátom az ablakon keresztül látott minket.

A szomszéd minden átmenet nélkül elkezdett ölelgetni. Mindössze egy fürdőnadrágot viselt, és arról mesélt, hogy mennyire hálás neki a szeretője azért, mert ő az egyetlen, aki őt mindig kielégíti. Azt ígérte, hogy engem is kielégít.

Nyilván fogalmam sem volt, mit jelent ez a kifejezés… Nagyon erősen szorított magához, én pedig ugyanilyen erősen toltam el magamtól. Szerencsém volt, mert jó erőben voltam, atletizáltam, és simán elbántam a nálam sokkal nagyobb fiúkkal is, ha szemtelenkedtek velem. Mindketten izzadtunk a néma küzdelemben, de egyszer csak sikerült kicsúsznom a markából, és berohantam a lakásba. Kulcsra zártam az ajtót, és megkérdeztem a szerelmemet, hogy miért nem lépett közbe. Azt mondta, leblokkolt, nem is hitte el, amit látott, de nagyon büszke rám, amiért ilyen ügyesen megoldottam a helyzetet…

A gyereklány: préda, és néha kizárólag azon múlik, hogy megerőszakolják-e, vagy sem, hogy mennyire talpraesett.

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/altanaka,xia yuan