„Mi már nem merjük magunknak megengedni, hogy arról álmodjunk, mint a szüleink” – Így gondolkodnak a házasságról a tinik

–

Egy multitasking szentember szerelemcsinálása

Június 13-a Páduai Szent Antal napja, aki még szent létéhez képest is döbbenetesen sok feladatot lát el: ő az amputált végtagúak, az állatok, az éhezők, Brazília és Portugália, az elveszett tárgyak és a várandós anyák védőszentje is. Halálának emléknapja azonban nemcsak az örökségének felelevenítésről szól a néphagyományban, hanem a szerelemről is. Kis netes kutakodás és számtalan megyei lap átnézése után megtaláltam, hogy nem is egy, de legalább három különféle szerelemvarázslat, férjjósló népszokás köthető ehhez a naphoz. Én és a (szerencsére) minden ökörségre kapható barátnőim ebből kettőt csináltunk meg, a másodikat pedig megtoldottuk egy újévi szerelmi rituálé elemeivel is.

Az elsőhöz egy napon keresztül böjtölni kell, (mondanom sem kell, hogy ez nem aratott osztatlan sikert a lányok körében), majd éjfélkor egy gyertyát meggyújtva keresztben átugrani egy ágyat és belenézni az annak a túlsó felén álló tükörbe, amiben így megláthatjuk a jövendőbelink arcát.

A második, jóval egyszerűbb módszerhez csupán ki kell mennünk éjszaka a kertbe és át kell ölelnünk egy fát, közben elmondani egy rövid fohászt, és ha sikerrel jártunk, hamarosan belép az életünkbe a Nagy Ő. 

Mivel a cikk határideje miatt nem tudtuk tényleg Szent Antal napjára időzíteni a rituálét, így a maximális hatás érdekében ezt megspékeltük egy másik hasonló népszokással: a barátainktól kölcsönvett férfiruhákat tettünk a párnáink alá, hogy az álmainkban is megjelenhessen a leendő párunk. Emellett betartottuk az olyan általános férjfogó óvintézkedéseket. minthogy „Ne vidd ki a szemetet naplemente után”, vagy „Ne hagyd, hogy körbesöpörjenek”. Akadt, ami kicsit összezavart minket, (vita tárgya volt például, hogy a „Ne adj tüzet férfiaknak” kitétel alá vajon odatartozik-e az öngyújtó kölcsönadása) de miután mindent megbeszéltünk, már csak arra volt szükség, hogy kivárjuk az éjszakát, és learathassuk kitartásunk remélhetőleg dögös babérjait. 

A menekülő, az elköteleződő és a szülőkkel szembemenő

Én közben nekiláttam információkat gyűjteni a kérdésről, ami miatt egyáltalán megfogott a férjjóslás ötlete. Arra voltam kíváncsi, vajon hogyan viszonyul a generációm a házasélet gondolatához. Már régóta foglalkoztatott a kérdés, ezért amíg az estét vártuk, beszélgetni kezdtem a barátaimmal a házasságról és a jövőképükről. A beszélgetés végére elég jól kirajzolódott előttem a fiatalok három altípusa ebben a témában.

Az első, a szkeptikus: ő az, aki szerint a házasság vagy úgy általában a monogámia nem reális dolog, és a hatalmas társadalmi kényszer ellenére is elkerülné ezt a sorsot, mint a pestist.

A második, aki két egymással kompatibilis, szerelmes ember legmélyebb kötelékének tartja a házasságot, és alig várja, hogy kimondhassa a boldogító igent.

A harmadik pedig, aki ugyan hisz a házasságban/szerelemben, de radikálisan máshogy képzeli el, mint a szülei vagy az őket megelőző generációk.

Meg kell mondjam, én ennél sokkal egyöntetűbb válaszra számítottam, mivel mindenkitől azt hallgatom, hogy a hook-up-kultúra lett a norma, a korosztályom már nem nyitott a hosszú kapcsolatokra, nagy részük pedig már nem is szülne ebbe a világba gyereket. Azonban végül nemcsak a barátaim cáfoltak rá ezekre a pletykákra, hanem a kutatók is:

szerintük a tinik 80 százaléka állítja, hogy valamennyire nyitott a házasságra, és a legtöbbjük 30 éves korára már szeretne is házas lenni.

Viszont így adja magát a kérdés, hogy akkor mit mond el ez a három típusú hozzáállás a generációmról? Elmond egyáltalán valamit?

Van új a nap alatt?

Úgy látom, hogy ezek a válaszok nem egyediek a zoomerekre nézve. Valószínűleg régen is ugyanezeket lehetett felfedezni a fiatalok között, hiszen mindenki ismer minimum egy örök agglegényt, aki már a Tinder előtt negyven évvel is jobbra-balra húzta a csajokat, vagy egy vagány nagymamát, aki szakított a szülei szigorú családmodelljével. A különbség a mai és az akkori fiatalok között szerintem nem a gondolkodásmódban rejlik, mert a fiatalság bizonyos aspektusai nem változnak a korral. A játék ugyanaz maradt, csak a pálya és a tétek változtak. 

Mi vagyunk az első generáció, ami már az internet mellett nőtt fel, születésünk óta azt látjuk, hogy minden eldobható, a lehetőségek végtelenek, de pont ezért a stabilitásban sem merünk hinni.

A stabilitásra való vágy állandósága

Egy olyan világban élünk, ahol a klasszikus, fehér kerítéses, nagycsaládos álom már egyre kevesebbünk fejében ötlik fel mint reális lehetőség. Mi már nem merjük magunknak megengedni, hogy arról álmodjunk, amiről a szüleink. De ez szerintem nem jelenti azt, hogy kevésbé vágynánk ezekre a dolgokra, sőt. Ha a legtöbbünket megkérdezed, hogyan látja magát 30 év múlva, még mindig a szokásos választ fogod kapni: a családunk körében, egy helyen, amit már nyugodtan nevezhetünk otthonnak. Nem gondolom, hogy mást akarnék az élettől, mint a szüleim, a nagyszüleim, vagy azok a lányok, akik egy évszázaddal ezelőtt elvégezték ezeket a rituálékat. Egyszerűen csak az van, hogy nekem már nem feltétlenül lesz időm alkalmazkodni a változásokhoz. Nekünk már a bizonytalansághoz kell hozzászoknunk, ami olyan, mintha kicsit permanensen bezárna minket a tinédzserkorunkba, amikor még nem ismerjük önmagunkat és a lehetőségeinket.

Azt biztos, hogy a kérdés: ki lesz a férjünk, eltörpül amellett, hogy akarunk-e fogni egyet egyáltalán.

Pláne ha csak kenyeret és vizet eszel egy napig (na, jó, meg egy kis kalácsot, mert azt muszáj volt). Vicces érzés volt olyan varázsigéket kántálni, amiknek már az alapjai is olyan távolinak tűntek a saját életünktől, mintha nem hozzánk hasonló fiatal lányok találták volna ki őket. 

Én, ők, mi

Szóval – miközben végigcsináltam ugyanazokat a lépéseket, mint a felmenőink – arra akartam koncentrálni, hogy mit gondolok máshogy, mint ők, miben különbözik az életem az övéktől. A házasság kérdésében is ugyanezt a szakadékot vártam múlt és jelen között. De érdekes módon nem ezt kaptam, sőt, inkább csak közelebb éreztem tőle magamat hozzájuk. Nem ódivatú űrlényeknek láttam őket, ahogy arra számítottam, hanem olyannak, mint amilyenek mi vagyunk most, legfeljebb több menő fonattal meg hímzett ruhával.

Azt hittem, hogy ezek a hagyományok egy letűnt kor szülöttei, amik csak arról szóltak, hogy ráerőltessék ezt az életformát a fiatal lányokra, de rájöttem, mennyire nem ez a helyzet.

Mert végül is ők is csak egy csapat felspannolt kamasz voltak, akik igyekeztek jobban megismerni, hogy mit tartogat számukra a jövő. Ami érthető, hiszen ki ne örülne ennyi idősen egy kis segítségnek, varázslatnak, ami utat mutathat neki a felnövés kiszámíthatatlan útjain. Ahogy nevetve ölelgettük a nagy cseresznyefát, és bénázva átugráltunk egy felfújható matracot, ugyanazt a bajtársiasságot és izgalmat éreztük, mint amit ők is megtapasztalhattak. És – bár senki álompasija nem bukkant fel az éjjel, – mind boldogok voltunk, hogy megoszthattuk egymással ezt az élményt.

Ez a hagyomány talán még jobban szól az összetartozásról és az útkeresésről, mint a házasságról. Arról, hogy együtt ábrándoztok egy távoli jövőről. Arról, hogy szembeköpitek a bizonytalanságot. Arról, hogy megélitek ezt az egyedülálló, kiborító, mindig újszerű, mégis örök csodát, ami a fiatalkor. És ezen még az sem változtat, hogy elválaszt minket pár évtized vagy évszázad. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images