Többszörösen sem.

Először is a lavinaszerű visszajelzésekre. Az eddig negyedmillió „lájkra”, több ezer megosztásra, még egyszer annyi hozzászólásra, és tucatnyi újságcikkre vagy online beszámolóra az akcióról. Egy bolondozós, spontán, egyáltalán nem átgondolt és kiszámított kezdeményezésből „ügy” lett.

Egy ügy, amit mindenki a maga szájíze szerint fordít le. Inspirált smink- és retusmentes magazincímlapot (köszönhetően a bevállalós ÉVA Magazinnak). Interjúk tömkelegét. Lettek elhivatott követői, akik maguk is belefogtak egy hasonló sorozatba. Mások naponta várják, hogy feltűnjön ez a natúr, sokszor kialvatlan arc, mert a reggeli kávéjuk mellé már ezt is „fogyasztják” – és ha késlekedem vele, akkor írnak, hogy „na, hol vagy már?” Aztán megint mások azért várják, hogy szemrevételezzék, és elemezzék: aznap mi nem stimmel; majd megnyugodva konstatálják, hogy „na jól van, a celeb is szarul néz ki néha.” Nekik meg ettől jobb.

Szóval ügy lett, és ha már így alakult, akkor úgy döntöttem, hogy ebbe én tényleg beleállok. Válaszolok a felmerülő kérdésekre, ha kell, elmondom századszorra is, hogy miért fogtam bele, reagálok az értetlen hozzászólásokra, és viselem a következményeit ennek az egésznek akkor is, ha azok nem esnek jól. Ja, és újra meg újra leírom, hogy „nem, a szemöldököm és a szempillám nincs festve, gyárilag így néz ki, egyedül a hajamat festetem.”

Persze kapok olyanokat, hogy nem kellene erőltetni, kár volt lerombolni az illúziót, pfúj illetve unalmas ez az egész. Mindenfélét, és mindenfélének az ellenkezőjét is leírtak már rólam az olvasók a kendőzetlen arcomat látva. Az ilyesmi néha nagyon vicces – egymásnak merőben ellentmondó – állításokat eredményez. Például ugyanazon a napon kaptam meg ezt: úgy néz ki smink nélkül, mint egy csipás kisfiú, és ezt: kinéz vagy 50 évesnek, minimum.

A reakciók túlnyomó többsége mégis pozitív. És ezt nagyon köszönöm mindenkinek. Patetikusan hangzik, tudom, de hát én szeretem a pátoszt: sokszor ez a szeretet, támogatás, és a naponta, szinte kézzelfoghatóan érezhető várakozás (no meg persze a saját stréberségem) miatt a nehezebb időszakokban összeszedem magam és megcsinálom azt az „átkozott szelfit” reggelente.

Igen, néha átkozott az a szelfi. És nem, nem feltétlenül gondoltam át február elsején reggel, feltehetően még némi vodka-szódával a véremben, hogy mire vállalkoztam.

Egy évig minden nap csinálni valamit, bármit, amit addig nem csináltál az kemény. Pláne ilyesmit. Mert számomra ez akkor is kihívás, ha (már csak az UNICEF-nél végzett munkám kapcsán is) tudom, hogy nem ez az emberi lét legnagyobb problémája. Én egy úgynevezett híres ember vagyok. Sokak szerint celeb. Kinek mi a celeb, nem ez a lényeg. Szóval lehet engem (látásból) ismerni, na. A tévéből, magazinok címlapjáról, újságokból, esetleg nagyobb rendezvényekről. Csupa olyan helyről, ahol minimum sminkben, de inkább talpig stylingban, előnyös megvilágításban és retusban jelenek meg. Ez alapján rögzült rólam egy kép. Egy kép, amely valószínűleg sokakat frusztrált. És akkor én most ezzel az akcióval adtam egy óriási maflást ennek a képnek.

Jól esett? Jól. Néha fájdalmas? Az. Volt, hogy elbizonytalanodtam? Volt. Volt, hogy a környezetemben, mondjuk másik híres embertől megkaptam, hogy „jajj, miért tetted ezt magaddal?” Olyan is volt. De mégis, megérte? Meg bizony. Azt is elmondom, miért.

Vannak napok, amikor belenézek a tükörbe, és nem szeretem, ami ott van. Ráncokat látok, sötét karikákat, megregulázhatatlan, összevissza meredező hajat, színtelen arcbőrt, fáradtságot, fásultságot, feszültséget esetleg betegséget. Olyankor eszembe jut, hogy csupán egy karnyújtásnyira van tőlem hű barátom, a korrektor. Csak a fiókot kellene kihúznom, lágyan és vékonyan fölvinnem egy leheletnyit a szemem alá. Mínusz öt év. Na jó, három. De tudjátok, mit? Eddig egyszer sem tettem meg. Inkább vettem egy nagy levegőt, kimentem a fénybe, elkattintottam a fotót és kiraktam. Aznap reggel is. A világ pedig nem dőlt össze. Sem az én belső, alapvetően natúr és sminkmentes világom, sem pedig a külső, általatok is ismert, sminkelt, bevilágított, szépen felöltöztetett Photoshop-világ. Nem baj, ha van olyan, akinek nem tetszem. Nem baj, ha ezt el is mondja. Sőt, az sem baj, ha néha magamnak sem tetszem. Hát miért kellene mindig, az élet minden egyes percében tetszeni magadnak vagy másoknak?

Felszabadított engem ez a sorozat. Megtanultam kinyitni a szemem a tükör előtt olyankor is, amikor legszívesebben az egész napot csukott szemmel csinálnám végig.

Megszoktam a ráncaimat. A karikáimat. A szeplőimet. Az elején azt mondtam, azért indítom ezt a sorozatot, mert kíváncsi vagyok, milyen nyomokat hagynak a különböző külső-belő élmények az arcomon. Jók és rosszak. Kellemesek és fájdalmasak. Azok, amelyekre büszke vagyok, és azok is, amelyeket legszívesebben elfelejtenék. Eltelt száz nap. És én szeretem ezeket a nyomokat, szeretem az élményeimet. Szeretem az életemet.

És ennek a fotósorozatnak köszönhetően napról napra jobban szeretem saját magamat.

D. Tóth Kriszta