„Azt mondta a doktornő, hogy muszáj sportolnom, ha gyereket akarunk. Ezért vagyok itt. De én nem akarok fogyni, mert az a jó nő, akin van mit fogni, és a férjem így is szeret.” Csendben bólogattam, miközben Emesét hallgattam. Aztán megkértem, hogy álljon rá a mérlegre, ami nemcsak a kilókat mutatja, hanem sok egyéb adatot is. Csupán utána kezdtem beszélni.

„Nagyszerű, hogy szereted és elfogadod magad. De a 46 százalékos testzsírarány nem elsősorban esztétikai probléma. A nagyon magas zsigeri zsír pláne nem az. Az a jelenleg 40 kilogramm depózsír, ami rajtad van, hormontermelő szövet, ami további hormonális felborulásokhoz vezet majd. A belső szerveid körül felhalmozódott zsír pedig tovább növeli a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát. Nagyon boldog lennék, ha az életmódváltás hatására megfoganna a kisbabátok. De azt a gyermeket neked kell felnevelned. És abba nem fér bele öt év múlva egy diabétesz, vagy tíz év múlva egy keringési betegség.”

Emese nem egyedi eset. Nagyon sok túlsúlyos nő takarózik az önelfogadás fogalmával, és én ezt kétségbeejtőnek érzem. Miközben pontosan tudom, hogy ez egy olyan fázis, amikor a már megborult szénhidrát-anyagcserezavar és endokrin (például pajzsmirigy) problémák miatt évek óta reménytelenül küzd a felszaladó kilókkal, és egyszerűen kezdi feladni. Az önelfogadás számomra azt jelenti, hogy érzelmileg és értelmileg is tudatosan szeretem és tisztelem magamat, és a testemet.

Ha testi szintről beszélünk, akkor tudom, hogy a testem jelenlegi állapotáért én vagyok a felelős. Tudom, hogy az én döntéseim hagytak nyomot rajta kívül és belül.

Tudom, hogy a testem nem az ellenségem, hanem a döntéseim tükre. És nem csinál mást, csak megmutatja a következményeket.

És ha nem vagyok elégedett a testemmel, akkor tudatosítom magamban: képes vagyok arra, hogy változtassak rajta.

Inzulinrezisztens, pajzsmirigy-problémás nőkkel dolgozom együtt, magam is érintett vagyok. Sokan érkeznek elkeseredetten a friss diagnózisukkal. „Bezzeg a kolléganőm csontsovány, és ehet bármit, én meg csak ránézek a csokijára, és már hízom”. „Minden áldott nap másfél órát edzek, és mégis van rajtam húsz kiló.” Igen, az IR, a PCOS, és más endokrin-zavarok ezzel járnak. Miért mondom mégis azt, hogy nem utálni kell az állapotunkat, hanem hálásnak lenni érte, és tudatos, okos változtatásokkal tenni a következmények ellen?

Mert a testünk csak reagál. Időben. Nem élhetünk „büntetlenül” egészségtelen életet, de legalább időben megkapjuk a figyelmeztetést, csak észre kellene vennünk ezeket a jeleket.

Az önelfogadás számomra azt jelenti, hogy tisztelem a testemet, és hálás vagyok neki azért, hogy nap mint nap figyelmeztet arra: nem tehetek meg vele bármit.

Elfogadom azt is, hogy nem mindig, nem úgy, és nem olyan gyorsan reagál a pozitív változtatásokra, ahogy azt én elvárnám tőle. Az önelfogadás azt jelenti, hogy nincsenek is elvárásaim vele szemben, hanem csak teszem a dolgom szeretettel, és bízom abban, hogy előbb vagy utóbb mégis jön a válasz. Mert tudom, hogy jön.

Prónay-Zakar Gina

életmód-tanácsadó, személyi edző

Libertad Stúdió tulajdonosa