Futni indultam, a tatai tót szemeltem ki ezúttal. Nem arra lakom, de Tatabányán jártam, visszafelé megálltam, készültem rá, hogy egyszer körbefutom. Pont megfelelően nyirkos, kellemesen hideg idő, kis ködpára a tavon, nem baj, úgyse nézelődni akartam. Hétköznap délelőtt, forgalom semmi, ember szinte sehol, csak a vadkacsák százai a tóban. Ez az előnye annak, ha az ember munkanélküli, délelőtt is futhat.

Nem tudtam, hogy megy az út a tó körül, és egyáltalán körbe lehet-e futni, van-e mindenhol rendes ösvény. Már kocogtam, amikor szembesétált egy nő, középkorú, mosolygós, úgy látszott, neki is van ideje. Kocogás közben, meg sem állva köszöntem rá, megkérdeztem, hogy körbe lehet-e futni végig a tavat. Mosolygott, mint aki nagyon örül, hogy felvilágosíthat.

– Persze, tessék csak menni nyugodtan!

Megköszöntem, intettem, már futottam is tovább. Végig jött velem az a kedves mosoly, a közben magam elé lehelt pára, a tatai csend és saját zihálásom mellé ez volt velem... körben a tó körül. Amikor visszaértem a kocsihoz, akkorra ért oda a hölgy is, messziről rám köszönt ismét, kérdezte, sikerült-e, mondtam, persze. Nagyon örül, hogy segíthetett, mondta, és látszott rajta, hogy tényleg.

Nálam kicsit idősebb, kedves és talán ráérős asszony volt, őt sem sürgette semmi ezen a szép decemberi délelőttön. Beszéltünk még pár szót, két idegen egy barátságos helyzetben. Amikor visszamentem a kocsihoz átöltözni, ő elköszönt, aztán ahogy elindultam, utolértem az autóval. Most én is segíthetek talán, letekertem az ablakot, kérdeztem, elvigyem-e esetleg hazáig. Mosolygott: – köszönöm, de én itt lakom – mutatta valamelyik házat az út szélén. Intettem: – kezét csókolom. Akkor még szólt, hogy várjak, és a kezében lévő növények egyikét – gondolom, ezeket szedte a tóparton – beadta a kocsiba, szerencsét hoz, mondta. Fagyöngy.

– Nagyon kedves, köszönöm! – vigyorogtam, aztán elbúcsúztam, elindultam haza.

A fagyöngy itt van az asztalon mellettem, amikor ezt írom. Sose volt ilyenem, ismerem a hiedelmet, tudom, hogy föl kell akasztani, és megcsókolni azt, akit szeretünk. Mert a fagyöngy összetart bennünket a következő évben is... de ez a hiedelem nem különösebben érdekel. Ellenben a tatai hölgy kedvessége megmaradt, még meg is marad egy ideig a fejemben. Nem úgy tűnt, mint aki azért traktál, mert mindenáron társaságra vágyik, de mit lehet tudni.

Nincs az ember arcára írva a magány.

Az arcokra sosem emlékszem, az övét sem biztos, hogy újra megismerném. De ha arra megyek, legközelebb is lekanyarodok a tóhoz. Hátha.

Mostanában egyedül vagyok. Elköltöztem otthonról, a szüleimnél lakom, nincs körülöttem senki, néha beszélek a barátokkal. Rossz egyedül, de kibírom – sajnos jó ideje egyedül voltam otthon is, és én hagytam magára, akit nem lett volna szabad. Nem megy nekem a kedvesség. Pedig próbálom. Szeretném, ha szeretnének...

Karácsony van, a belvárosban a pavilonok elé kirakott hordók mellett, az asztalok körül esténként jókedvű  társaságok isszák a forralt bort, beszélgetnek, komolyan-viccesen, elmegyek mellettük, hallgatom a mondatfoszlányokat, nézem a párát lehelő, éles kontúrral megvilágított téli arcokat, az együttlét kis örömeit. Nézem, mint egy gyerek a kirakat előtt az odabent melegen világító boltot.

Jó lenne tartozni valahová, beszélgetni valakivel, valakikkel.

Olyan kevés ez, de hát mi van ennél több? Van egy fagyöngy ágam, ha jönne valaki, szívesen odaadnám neki, csak kérdezzen valamit...

Ákos

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Sander van der Werf