–

Ünnepi szezon római módra

Most akkor december 24-én este, vagy az amerikai szokások szerint 25-én reggel jöjjön hozzánk Jézuska? Vagy idén hozzánk is inkább a Mikulás másszon majd be a karácsonyi ajándékokkal a kéményen? Na de akkor mi lesz a december 6-i télapózással, amit a gyerekek szintén hónapok óta várnak? Ezek a dilemmák pörögtek az agyamban már november eleje óta. Ervinnel ugyanis már akkor eldöntöttünk, hogy a Covid-helyzet és az utazási tortúrák miatt Kaliforniában maradunk az ünnepekre, amikor augusztusban Amerikába költöztünk két kislányunkkal, hogy egy Fulbright-ösztöndíjnak köszönhetően Berkeley-ben töltsünk egy évet, és a lelki alkalmazkodóképességet kutassam.

Szinte épphogy sikerült berendezkedni az új életünkben, októberben máris elstartolt az itt nemes egyszerűséggel csak „ünnepi szezonnak” nevezett három hónap, amikor a halloween, a hálaadás, a karácsony majd a szilveszter egymás sarkára taposva ad újabb és újabb okot a bulizásra, a családi összejövetelekre és a házak minden képzeletet felülmúló kidekorálására.

Mi pedig a „ha Rómában élsz, élj úgy, mint a rómaiak”-elvhez hűen felvettük a kesztyűt, és fejest ugrottunk a helyi tradíciók tengerébe.

Ünnep – vol. 1

Drágám, nem láttad a parókámat? – nézett rám kérdőn Ervin, amikor háromnegyed négyet ütött az óra, és tizenöt perc volt már csak hátra a vendégek érkezéséig. Izgatottan kotortam elő a szekrény aljáról a fekete hajkoronát, ami már egy hónapja bevetésre várt, és gondosan igazgattam a férjem fejére.

A család minden tagja kapott egy alapos sminket fehér bőrrel, fekete szemmel és vérvörös szájjal, feltettünk még néhány pókhálót a nappali sarkába, és minden készen állt a vendégek fogadására. Mi ezzel az október végi házibulival, és a kertben tartott csokis kincskereséssel nyitottuk meg az ünnepi szezont halloween előestéjén. A környékbeli utcák akkor már hetek óta horrorparódiák díszletére emlékeztettek, a házak kertjében koponyák hevertek, a verandákon csontvázak ültek, míg a tetőkről szellemek és hatalmas tarantulák lógtak.

Bár otthon mindig is erőltetettnek tartottam a halloween ünneplését, itt Ervinnel most egymáson nevettünk, hogy mennyire beszippantott minket is a láz, milyen izgatottan készültünk a jelmezpartira, és hogy milyen jó érzés néha visszamenni „gyerekbe”.

Órákon át terveztük, hogy a fehér pókhálóval hogyan terítsük be ház előtti bokrokat, míg a gyerekek napokon át fekete kartondenevéreket vagdostak és szellemlufikat készítettek az installációhoz.

Ők leginkább persze október 31-ét várták, hogy kezdetét vegye a Trick or Treat – azaz a „csokit vagy csalunk” játék, amikor a helyi szokások szerint a gyerekek kis vödrökkel indulnak édességvadászatra, és a szomszéd házakba bekopogva csínytevést helyeznek kilátásba, ha nem kapnak cukorkát. Miután erre az estére több utcát is lezártak a forgalom elől, sejtettük, hogy nagy buli lesz, de attól, ami halloween estéjén fogadott minket, leesett az állunk. Volt, aki az egész kertjét elvarázsolt kastélynak rendezte be, más a garázsát alakította át csontvázakkal teli diszkónak, de olyan is akadt, aki játék ágyúval lőtte ki a házából a cukorkát a gyerekseregnek. Az kicsit talán csalódást is jelentett, hogy kopogtatni szinte sehol sem kellett, mert azok is édességgel teli kosarakkal ültek ki a házuk elé, akik külön látványossággal nem készültek. Az utcabáli hangulatban a két kislányunk (rókának és farkasnak öltözve) szájtátva gyűjtött össze végül egy egész vödörnyi édességet. Nem véletlen, hogy már másnap azzal nyaggattak minket, mikor lesz újra halloween.

Ünnep – vol. 2

De ahogy a koponyás díszek az akciós polcokra kerültek, máris indult a hálaadás szezonja, és a halloweenről megmaradt tökök mellett sárga-piros faleveles dekoráció lepte el a boltokat és az otthonokat. A Thanksgiving Amerika egyik legfontosabb ünnepe, amelynek eredete még az 1600-as évekre nyúlik vissza. A hagyományok szerint az őszi betakarítások után a termést ünneplik november negyedik csütörtökén. A négynapos ünnepre az egészen távol élő családtagok is összejönnek, hogy együtt süssék meg a tradicionális pulykát, sokaknak ez nagyobb és fontosabb esemény, mint a karácsony.

Bevallom, kicsit gondban voltam azzal, hogy mi mit csináljunk, hogyan ünnepeljünk, annyira nem tudtuk magyar fejjel hová tenni ezt az ünnepet. És akkor egy titkos vágyam teljesült: meghívást kaptunk egy kedves baráti családhoz, hogy nekik köszönhetően – egy csaknem húszfős ünnepi vacsorán – átélhessük, hogyan is zajlik egy autentikus hálaadás sült pulykával, töltelékkel, áfonyaszósszal és tökből készült pitével.

Azért is jelentett sokat ez a meghívás, mert erre készülve csapott meg először igazán a magyar karácsonyi szezon előszele. És ezzel együtt az, hogy milyen kiszolgáltatott érzés a szeretteink és az évtizedes barátaink nélkül itt lenni, több ezer kilométerre az otthonunktól.

Ekkor gondoltam bele először abba, hogy idén kimaradok az ilyenkor esedékes „családi húzásból”, amikor kisorsoljuk, hogy – a felesleges ajándékdömpinget kiváltva – a felnőttek közül ki lesz az az egy ember, akinek karácsonyi ajándékot veszünk a családban. Vagy hogy idén nem lesznek titkos telefonálgatások a szüleimmel és a férjem szüleivel arról, hogy a gyerekeknek mit hozzon majd Jézuska. És nem lesz dupla, sokszor tripla mikulásozás sem, miután a télapó valahogy mindig visszatér egy újabb körre akkor is, amikor épp Salgótarjánban, Kesztölcön vagy Szigethalmon vagyunk a nagyszülőknél.

Idén jó, ha egyszer megtalál minket itt, a messzi Berkeley-ben, ahol hírből sem ismerik a december 6-i mikulásünnepet. Amire egyébként már nyáron, az indulás előtt rákészültem. Annyira büszke voltam magamra, hogy az utolsó napon, az eszeveszett pakolás és stressz közepette is eszembe jutott, hogy valamelyik bőröndbe titokban belecsempésszek néhány autentikus mikulászacskót, hisz ilyet egész biztosan nem kapni Amerikában. És milyen dühös voltam magamra december 5-én, amikor a lakás másfél órás felforgatása után sem találtam meg ezeket, olyan jól elrejtettem a házban a gyerekek elől az érkezésünkkor. A dührohamtól csak az mentett meg, hogy legalább a virgácsok meglettek – ezt ugyanis nálunk minden évben mindenkinek hoz a Télapó, csak a miheztartás végett… és hát ilyen hungarikum sem terem minden amerikai bokorban!

Szóval miután a gyerekek alvás előtt elmosták és az ajtóba helyezték csizma híján a sportcipőjüket, az égre felnézve, összekulcsolt kézzel, aggódó arccal kérték a Mikulást, hogy itt, Amerikában is megtalálja őket. És hogy ha már megtalálta őket, akkor legalább egy L.O.L. babát is hozzon nekik, hiszen a játékaik nagy része Magyarországon maradt. Elképesztően vicces és megható pillanat volt. És esküszöm, ha valamilyen megérzés folytán előző nap nem vettem volna nekik egy-egy (egyébként számomra továbbra is értelmezhetetlen) L.O.L. babát, akkor ennek a pillanatnak a hatására az éjszaka közepén is útra keltem volna, hogy akár a föld alól is előteremtsek egyet. Így viszont boldogan pakoltam be a babákat, a csokikat és a virgácsokat a kis cipőjükbe – mikulászacskó nélkül. És hogy mekkora volt reggel az öröm, na, attól is könnyes lett a szemem.

Ünnep – vol. 3

Néhány napra rá aztán családilag kerekedtünk fel, hogy fenyőfa-vadászatra induljunk. Itt ugyanis hálaadás másnapján (a black friday-őrülettel egy időben) elindul a karácsonyi szezon, és az amerikaiak ekkor állítják fel a karácsonyfát az otthonaikban. Ervinnel először hezitáltunk, hogy megvárjuk-e ezzel december végét, és az eddigiekhez hasonlóan 24-én díszítsük fel a fát a gyerekekkel. De miután mindennap áhítattal néztük a szembe szomszéd csillogó fáját az ablakból, újból életbe lépett az „élj úgy, mint a rómaiak”-terv.

Először fontolóra vettük, hogy kipróbáljuk az itt elterjedt gyakorlatot, hogy valamelyik kis fenyőfaültetvényt felkeresve magunk vágjuk ki a kiválasztott fenyőfát. Végül kevésbé romantikus módon, egy parkolóban felállított vásáron találtuk meg a fát, ami az otthonunkba költözött, és amire másnap együtt aggattuk a piros és arany díszeket.

Ez a másfél óra is örökre a lelkembe vésődött. Annyira jól szimbolizálta azt a kissé tudathasadásos, egyszerre felemelő és végtelenül boldog, másrészt gyökérvesztett állapotot, amiben az ünnepi szezonban végig lebegtem.

A hétköznapok sodrásában ugyanis az ember érzelembugyrait könnyebben feltöltheti egy hosszabb videótelefonálás a szeretteivel, de a családi ünnepek mindig nyomnak egy satuféket a mókuskeréken. Szinte láttam és éreztem a salgótarjáni házunkban terjedő karácsonyi illatokat, anyukám utánozhatatlan kacsasültjét, apukám viccelődését, ahogy a mosogató fölött egy köntösben pucolja a halat, a közös koccintásokat, öleléseket a nagynénéimmel, nagybátyáimmal, unokatesókkal, és persze Naimával, a testvéremmel. Mindazt, amik eddig jelentették számomra a karácsonyt és szentestét. És amikből idén kimaradunk, élő videótelefonos-kapcsolás ide vagy oda. 

„Életem legnagyobb halát is lékből fogtam. Kár, hogy döglött volt” – Leghajmeresztőbb téli történeteim

WMN Life – 2022. január 4. – CSA

 

A mágikus kapcsoló

De a karácsonyfa-díszítés közben az is világossá vált, hogy minden döntés kérdése. Például az is, hogy az idei ünnepek alatt ezeket hiányolom és sajnálom magam, hogy most minden más. Vagy dönthetek úgy is, hogy hálát adok, amiért lehetőségem nyílt most valami másra. Hogy elengedem, vagyis inkább kitágítom azt az elképzelést, amihez az ünnepek során eddig ragaszkodtam.

Hagyom, hogy a karácsony ezentúl azt is jelentse, hogy barátokkal főzőcskézünk 24-én, majd országjárás helyett az otthonunkban, unózással töltjük az ünnepeket. Hogy rántott ponty helyett panírozott tőkehal kerül az asztalra, míg a fára szaloncukor helyett piros-fehér sétapálca (amit a gyerekek pillanatok alatt leesznek.) Hogy szenteste helyett 25-én reggel jön a Jézuska, Mikulással szövetkezve (végül ez lett a gyerekek felé a hivatalos verzió), tudomásul véve, hogy így csini ruha helyett mind pizsamában leszünk az összes ajándékbontogatós fotón.

A fejemben ugyanis létezik egy mágikus kapcsoló. Amit át lehet kapcsolni minden új, szokatlan, esetleg veszteséggel járó esemény kapujában. És aminek hála, ilyenkor szinte fizikailag érzem, hogy felvértezem magam az előttem álló változás befogadására.

Azt, hogy létezik ez a titkos kapcsoló, még háborús terepekre járva fedeztem fel magamban. Amikor minden utazással szó szerint fejest kellett ugranom a teljes bizonytalanságba, kiszámíthatatlanságba. Ám odafelé, a repülőn ülve minden alkalommal beindítottam ezt a bizonyos kapcsolót, felkészítve magamat arra, hogy bár elképzelésem sincs, mennyit fogok majd aludni, enni, és mennyi stresszel, kihívással kell farkasszemet néznem. De átváltok egy olyan üzemmódba, hogy bármi is lesz, bírni fogom. Elképzelem magam, hogy talpon maradok és állom a sarat. Hogy az energiámat és a figyelmemet arra irányítom, amit még a bizonytalanság közepette is irányítani tudok, és ami épít. És ez a képesség, ahogy azt a tavalyi év bebizonyította, egyre fontosabbá válhat, legyünk bárhol a világban.

Ünnep – vol. 4

Ez járt a fejemben akkor is, amikor január elsején felkerekedett a család, és kimentünk az óceánpartra. Ahol szinte földbe gyökerezett a lábunk, ahogy egyszer csak egy delfinraj úszott el nem messze a parttól. A látvány annyira felemelő volt, hogy az emberek körülöttünk **üdvrivalgásban törtek ki. A férjem a gyerekekkel 2022-őt köszöntő, 2021-et búcsúztató üzeneteket karcolt a homokba, videózva, ahogy a hullámok elmossák az elmúlt évet, ami a maga bizonytalanságai, járvány miatti veszteségei és kuszasága mellett nekünk fantasztikus lehetőséget adott.

De – ahogy Herner Dorka pszichológus barátnőm is mondani szokta –,

legyünk bármilyen hálásak a lehetőségeinkért, azért tiszteljük a problémáinkat.

Hisz az új életünkben a rengeteg változás, az új terepen való helytállás, a mindennapok logisztikájának kiépítése, fenntartása két kisgyerekkel, a megszokott családi háló közelsége és biztonsága nélkül a sok csodálatos élmény mellett is kimerítő lehet, fizikailag és lelkileg egyaránt.

  

Szóval szuper volt rájönnöm, hogy ez a titkos kapcsoló kiválóan funkcionál ilyen esetekben is. Hisz a fejünkben dől el, hogy valamire problémaként vagy kihívásként nézünk, melyek új célokat adhatnak, és új megvilágításba helyezhetik azt is, hogy mire vagyunk képesek. Tulajdonképpen úgy működik ez, mint az a vizualizációs technika, amelyről a boldogság neuropszichológiája órámon tanultam. Amelynek a lényege saját magunk érzékelése egy külső perspektívából, mégis belülről átélve, minden érzékszervünket élesítve, szinte érezve az illatát, hallva a hangját, tapintva a felületeit annak a valóságnak, amire vágyunk. Pont úgy, mintha már a hőn áhított cél, vágy, helyzet vagy képesség birtokában lennénk. Ez kicsit összecseng azokkal a kutatásokkal, amelyek arra jutottak, hogy akik többet gondoltak valamilyen képességükről, azok valóban nagyobb eséllyel váltak sikeressé az adott területen.

„Tehát picit – de azért nem túl sokkal! – jobbnak kell látnunk magunkat, hogy képessé válhassunk ehhez felnőni, és azzá az emberré válni, amit elképzeltünk magunkról”

– búcsúzott tőlünk a professzor ezzel az útravalóval az utolsó órán. Szóval legyen ez az én útravalóm is, 2022-re!

Al Ghaoui Hesna

Kövessétek Hesna és Ervin amerikai kalandjait a Facebookon ITT, valamint az Instagramon ITT és ITT!

A képek a szerző tulajdonában vannak.