-

A mélypont

Kiábrándítóan szánalmas hónapokon, éveken vagyok túl. Alapos munkával tönkretettem mindent és mindenkit magam körül, elmentem a falig, összefüggő hazugsággá és fájdalommá formáltam a mindennapi életet.

Csordogált már a kín minden sebből, amit másokon ejtettem, és a megoldatlan titkok hordalékán kuporogtam jó ideje. De aztán jött az elhatározás: menni kell!

Innen el kell menni, tenni kell, valamit tenni kell, mert – ha magamért nem is –, de a gyerekeimért, és azokért, akik szeretnek, k.rvára felelősséggel tartozom. Így aztán összeszedve minden szkeptikus, önámító bátortalanságomat, felültem arra Bécs felé tartó hajnali vonatra, hogy kiderítsem, miért hiszek jobban a félelmeimnek, mint a sokezeréves tapasztalatnak.

Az utazás kezdete

Elindultam, hogy verekedjünk. Ayahuasca és én. Lássuk, ki tud nagyobb maflást adni a másiknak. Végigizzadtam a vonatutat. Zakatoltunk. Kívül zörgött a vonat, belül engem rázott a kételyekkel teli üresség. Feszült bennem a hitetlenek bizonytalansága, a ki nem mondott remény hajszálvékony húrjai, és elszállt még az a kevéske erőm is, amit a szertartást megelőző hetekben igyekeztem magamba pumpálni.

Amint odaértem a Bécs melletti konferencia szállóhoz, átfutott az agyamon, hogy most rögtön visszafordulok, picsába az egésszel, hát akarja a nyavalya valami ismeretlen amazonasi főzet és egy sámán hatására kibelezni önmagát! De maradtam.

Sőt, amikor összeismerkedtem a szervezőkkel, kénytelen voltam elfogadni a színtiszta, kedves és őszinte közeledésüket, így még inkább maradni akartam. Felgyűrt ingujjban vártam, hadd haljak akkor bele ebbe a vakrandiba. Ayahuasca, mutasd, kit szántál nekem!

Húszan voltunk, gyámoltalan résztvevők. Osztrák, szlovák, argentin, belga, angol, bosnyák, ezerféle kíváncsisággal, csalódásokkal teli ismeretlen ült ott. A megszeppent ismerkedéskor még nem sejtettük, hogy néhány gyötrelmes órát követően, hajnalra egy családdá válunk. Osztozni fogunk életünk egyik legdrámaibb éjszakájában. (És másnap egy még drámaibb-ban.)

Ayahuasca munkatársai, mondhatnám földi helytartói döbbenetes természetességgel varázsoltak bizalmat a társaságba. Vadidegenekként bíztuk egymásra legféltettebb nyomorainkat, az egész életünket. Mások előtt mondtuk ki a fájdalmainkat. Bemutatkoztunk, egyenként, hosszasan, tagadhatatlan őszinteséggel. Megtelepedett a keserű, sűrű levegő a teremben, a szavak egy nagy, kerek történetté forrtak össze, és akkor éreztem először, hogy itt valami nagyon furcsa, számomra eddig ismeretlen dolog zajlik. Akkor éreztem először, hogy Ayahuasca nem viccel. Nincs kontroll.

Tele lettem várakozással és rettegéssel. Úgy készültem a szertartásra, ahogy egy régen elfelejtett szerető készül összefutni egy italra a hajdani nagy szerelemmel. És aztán elkezdődött...

Merülés

Sosem hittem az ezoterikus mendemondákban, sosem foglalkoztam a spirituális világgal. Tisztelem a keleti orvoslást és vallásokat, izgalmasnak találom az általam alig ismert évezredes, dél-amerikai civilizációkat, de sosem kerültem közelebb az inka vagy amazonasi kultúrához, mint mondjuk egy átlagember kerül Platón filozófiájához.

Coelhotól hányok, Marquezért meghalnék, és iszonyúan vágyom Valparaisóba, de az, hogy most itt ülök egy matracon, akaratom ellenére átszellemülten várok Ayahuasca erejére, és biztosan érzem, hogy életem legbizarrabb randevúja következik, ez meghaladta minden eddigi (korlátolt ) európai gondolkodásmódomat. A sámán (az egyszerűség kedvéért nevezem így, mert név szerint nem az, ám tudása szerint minden bizonnyal) feltétlen bizalmat váltott ki mindannyiunkból. Soha életemben nem bíztam meg ilyen rövid idő alatt senkiben, mint benne. Azon az estén a legféltettebb kincsemet bíztam a gondjaira, méghozzá gondolkodás nélkül: a tudatomat. Ő pedig összekötött Ayahuascával.

A rituálé

A rituálé szigorú szabályok szerint, fegyelmezetten zajlik. A főzet maga szinte ihatatlanul pocsék. De megiszod. Akaratlanul is megköszönöd. Akaratlanul is meghajolsz. A sámán átható tekintettel rád néz. Bízol benne. Magad sem tudod, miért. Kalapál a szíved, de megnyugszol. Leülsz. Sötét van. Vársz. Behunyod a szemed, mert ami ezután jön, azt nem lehet nyitott szemmel kibírni. A sámán énekel, zenél, zörög, járkál, érzed a jelenlétét, érzed az energiáit. És közben lassan azt veszed észre, hogy hiába ültök húszan a teremben, egyedül vagy. Egyes-egyedül.

Ayahuasca megérkezett. Ismeretlen mélységekbe merültünk, leláncolt kapukat téptünk fel, hogy találkozhassak végre azzal, aki miatt a randira jöttem.

Halál

Ezen az éjszakán meghaltam. Meghaltam, hogy aztán megélhessem a saját – fájdalmas és traumatikus – újjászületésemet. Halálfélelem lett úrrá rajtam, éreztem, ahogy leáll a szívem, megszűnik a légzésem.

Elhagytam a testem, lebegni kezdtem, és közben tudtam, Ayahuasca erősebb, mint én, nem győzhetek. Engednem kellett neki, bízni benne, és ahogy verejtékben úszva, tehetetlen vergődésben ezt felismertem, Ayahuasca mindent elsötétített előttem. Átadtam magam ennek a döbbenetes és ijesztően bölcs szellemnek. Meg kellett születnem a saját, a tudatalattiban tárolt, ám sosem felejtett traumáimmal együtt... világra kellett hoznom önmagam.

És ahogy keserves kínok, fizikai fájdalmak közt átvergődtem a sötétségből a világosba, a szívem kalapálni kezdett, a halálfélelmem megszűnt, és megérkezett az egykori csecsemő minden vaskos szenvedése: remegés, didergés, az anya hiánya, és az értetlenség, hogy hova visznek, hol a táplálék és a biztonság?

Születés

Ayahuasca ezen az éjjelen megmutatta, hogy ezt, egy majdnem balul elsült császármetszés traumáját, amit 37 éve hordozok, újra át kellett élnem, el kellett végre fogadnom, meg kellett értenem... és együtt kell vele élnem. Mert élni kell.

A halálom és a születésem között kétségbeesve próbáltam a sámánba kapaszkodni, aki szavakkal, zenével és érintéssel vezette bennem a vezethetetlent, tudta, hogy meg kell élnem a terrort, és ki kell bírnom, és azt is tudta, hogy bírni fogom... A halálom és születésem után, gyerekkorom sosem látott képeivel, érzéseivel ajándékozott meg Ayahuasca, hogy kicsit jobban értsem, miből lettem. Hajnali hatkor úgy aludtam el csatakosan, remegve, összegubózva, nyöszörögve, hogy felismertem: élek. ÉLEK. A randiba ugyan belehaltam, de már tervezem is a következőt!

A másnap

A szertartást követő nap örökre életem egyik legfurcsább napja marad. Leírhatatlan az élmény, amikor húsz vadidegen ember ébred egy teremben szétszórt matracokon úgy, hogy egész éjjel önmagába volt zárva, egész éjjel saját démonjait kergette, mégis tudjuk, összeköt bennünket egy ijesztően földöntúli élmény: Ayahuasca szellemének tisztelete. Egy család lettünk. Egy közös ismeretlen közeli ismerői.

Szkeptikus, cinikus, szarkasztikus, csalódott, fásult múltunkat rúgtuk le a takarókkal együtt, és ültünk némán, a döbbenet könnyeitől áztatott, gyűrött arcokkal. Lehetséges ez? Valóság ez? Ez a valóság?

Estig tartó, a sámán által vezetett beszélgetés következett, újraéltük egymás éjszakáját, részletesen, fájdalmasan, egyszer s mindenkorra... lélekig hatoló szeretettel. Minden matracon ketten ültünk. A sajátomon ott ültem én, és ÉN. Hát hogy lehet egy ilyen élményt szavakba önteni?

Merülés másodszor

A második szertartást megelőző órára úrrá lett rajtam egy eddig sosem érzett bizonyosság és erő. Ahogy a rituálé szerint a sámánhoz léptem, hogy Ayahuascát újra magamhoz vegyem, tudtam, most már nincs mitől félnem, hiszen élek, én, ÉN vagyok. Átadtam magam Ayahuasca szellemének, bíztam benne, tudtam, ma éjjel valami olyat fog mutatni, ami nélkül nem tudok tovább menni az újrakezdett utamon. Ahogy Ayahuasca erőt vett rajtam, ahogy átjárta mindenemet, idegszálaim legombolyodtak, sejtenként estem apró darabjaimra, gyökeret eresztett az érrendszerem. Eggyé váltam a Földdel, eggyé váltam a szellemmel. Ezt kérte tőlem, hát engedtem. Engedelmességemül megkaptam tőle azt, ami sosem volt ilyen kristálytiszta formában: ÖNMAGAM.

Ezen az éjjelen „belém szerettem", a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig, a májamtól a méhemig, a gyengeségeimtől az erényeimig. Ott feküdtem a sötétben, és az arcomon végiggördülő könnyekkel simogattam újszülött mivoltomat.

Semmi sincs ingyen. Tudtam, most érett meg az a pillanat is, hogy végre szembenézzek önmagammal. „Ayahuasca, kész vagyok, erős vagyok, mutasd, miért jöttél, mutasd, mit kell látnom és feldolgoznom?" – Hangosan beszéltem magam elé, ám nem a levegőbe. Éreztem, eljött a vezeklés és a tisztánlátás ideje.

Ami eztán történt, az maga volt a pokol. A saját poklom legbelsőbb bugyrai, de tudtam, mindent újra át kell élnem, hogy megbocsáthassak magamnak. Terror és kacagó démonok sora, elsöpört valós bűnök, valós hazugságok. Hangosan zokogtam, nagyon sokáig. Most már tudom, hogy az igazi megbocsátás az önmagunknak való megbocsátás eredménye. Mindenem kifordult, szembeköptem önmagam, hogy végre elfogadhassam az életem felelősségeit, elfogadhassam a szerepemet a saját világomban. És bocsánatot kértem. Másoktól, magamtól.

Reggelre elcsendesült a belső világ, Ayahuasca szelleme újra magára hagyott, hogy feldolgozhassam mindazt a feldolgozhatatlan, földöntúli rendszert, amit mutatott...

Ez történt azóta

Már több hét eltelt a szertartások óta. Hazajöttem, dolgozom, alszom, álmodom, szeretek és gondolkodom, de még mindig nem hiszem el, hogy megkaphattam ezt az ajándékot. Nehéz elhinnem, hogy az, aki felült a hajnali gyorsra a Keletiben, ugyanaz az ember, aki e sorokat írja. Nem hiszem el, hogy az a szkeptikus, az átlagosnál kicsit kevésbé, ám mégis meglehetősen korlátolt gondolkodású nő ugyanaz, mint aki egy konferenciaterem sötétjében, megmagyarázhatatlan körülmények között megélte ÖNMAGÁT, és aki 30 év után először mosolyog pucéran a tükör előtt.

Nem fogok sem papolni, sem áradozni, de még győzködni sem. Nem kell nekem hinni. Lehet a Bécs felé robogó vonaton maradni. Nem kell leszállni. Azt azonban hadd biggyesszem ide, hogy húsz fővel nőtt a családom létszáma, egy több ezer éves medicinát ismertem meg, és olyan energiák szabadultak fel bennem, melyekért egy életen át hálás leszek. Hálás, voltaképpen senki másnak, mint szerelmemnek, önmagamnak.

Ja, és Ayahuasca a kerítőnők Gina Lollobrigidája. Ez fix.

Fiona

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/Max Boschini