A szorongás, amikor magadat kötöd gúzsba, de észre sem veszed...

Néha olyasmi miatt is félünk, ami nincs, ami esetleg... talán... majd bekövetkezhet, megtörténhet... „Ha… talán… mi lesz, ha?” Milyen haszontalan gondolatok! De amíg így gondolkozol, amíg így élsz, talán nem is veszed észre, hogy mit teszel saját magaddal!
Senki ne gondolja, hogy ezt a fajta félelmet nem kell komolyan venni! Nagyon is komoly dolog, és szinte ellehetetleníti a létezést..

Hadd meséljem el, miről is beszélek... a saját példámon

Ezek az én saját élményeim, tapasztalataim. Nyilván mindenkinél máshogy zakatolnak a gondolatok. De akkor, ha magadra ismersz ebben a szorongásos útvesztőben, kérlek, vedd észre, hogy segítségre van szükséged! Nem szégyen, ha nem boldogulsz egyedül!

A szorongás: ok nélküli félelem.

Ha sétálsz az utcán, és megtámad három jó nagy kutya, akkor félhetsz, és félj is.
Viszont akkor, ha sétálgatsz az utcán egy szép őszi délutánon, és amiatt kezdesz el aggódni, hogy úristen, mi lesz, ha megtámad három nagy kutya... vagy kirabolnak, vagy leszúrnak, vagy elütnek… akkor szorongsz.

Ha vezetés közben baleset ér, akkor megijedsz, és félsz: mi történt, kivel történt, mi tört össze, ki hogy van, mit kell tenni… de akkor, ha azért nem mersz vezetni, mert attól félsz, hogy mi lesz, ha valami történik… akkor szorongsz.

Ha egy új étterembe hívnak, de te nem mered kipróbálni  az új, mondjuk, indiai ízeket, mert nem tudod, hogy készülnek, és aggódsz amiatt, hogy vajon milyen hatással lesznek rád, mert, ugye, mi van, ha allergiás rohamot kapsz, és azonnal meghalsz… akkor szorongsz.

Ha először kell bemenned egy ajtón, de megtorpansz előtte, mert nem tudod, hogy mi vár rád az ajtó mögött – legyen az állásinterjú, ügyfélszolgálat, megbeszélés... Mindegy, mi lenne, mert te nem mersz bemenni.

Ha lebénulsz, betonná válsz, hátat fordítasz és lelépsz… akkor szorongsz.

Ha új lakásba költözöl, és nem működik a zár a bejárati ajtón, és te teljesen bepánikolsz, hogy: úristen, most hogy jutok be… akkor szorongsz.

Ha nem mersz kimenni az utcára, mert nem tudod biztosan, hogy: úristen, hogy fognak reagálni rád az emberek, nem tudod, hogy beszólnak-e a kinézeted miatt, kinevetnek-e, vagy csak megbámulnak gonosz tekintettel… akkor szorongsz.

Ha félsz attól, hogy át kell szállnod a vonaton, és már az indulás pillanatában arra készülsz lelkileg (és testileg is), hogy majd hogyan kell átszállnod három óra múlva… akkor szorongsz.

Ha nem akarsz telefonon senkivel sem beszélni, mert nem tudod előre megmondani, mi fog történni, ezért inkább csak írogatsz vagy még azt sem… akkor szorongsz.

Az úristen, mi lesz, ha… jellegű mondatok túlzott használata egy nagyon jó támpont (akárhányszor újraolvastam ezt az írásomat itt mindig tampont olvastam a támpont helyett, de így hagytam mégis, hogy elvegyem az élét ennek a nagyon komoly témának) saját magunk számára, hogy felismerjük, hogy szorongunk és rájöjjünk, hogy ez nem egészséges. Az önmagát beteljesítő jóslatot sem érdemes emlegetni. Mert egyszer az életben lehet, hogy tényleg előfordul majd, hogy rád támad egy kutya, autóbaleseted lesz, vagy épp allergiás leszel valamilyen új ételre. És jön, az ugye, én megmondtam. Pedig hidd el, az élet már csak ilyen. Zajlik. Ezért...

sok minden megtörténhet, de ha csak a szörnyűségekre vársz még akkor is, ha nincsenek, azzal örökre el is tűnsz a realitásból, és a saját szorongásaid kis ketrecében fogod leélni az életed.

És ez még a komfortzónáddal sem egyenlő, az azért tudna nagyobb lenni. Ha hagynád.

Aki szorong, annak a világ icipicire zsugorodik össze, egy félelmetes kis gombóccá, ahol mindig résen kell lenni, mert bármikor bármilyen szörnyűség megtörténhet. Nem tud kinyílni, nem tud nyitni, nem tud egyszerűen csak létezni. Lélegezni, pihenni és élni.

A példák az én életem szerves részeit képezik… illetve képezték. Mindet átéltem. A fejemben. Magányosan. És nagyon rossz volt addig, amíg ezek meg nem szűntek. Megszűnésükhöz 30 év, pszichiáter, önismereti mélységek és sok kitartás kellett.

Amikor felszabadultam a felesleges félelem okozta súlyoktól, akkor értettem és éreztem meg igazán, hogy eddig mennyire rossz volt nekem.

Amíg a szorongásaimban éltem, de egyszer sem tapasztaltam meg, hogy milyen jó nélkülük, addig eléggé lehetetlenné vált a kijutásom.

Miért? Mert a fától nem láttam az erdőt. Mert annyira szorongtam, hogy eszembe se jutott már, hogy létezik olyan élet is, ahol nem szorongok! Ahol nem félek, nem agyalok, nem gyártok mindenre rémisztő forgatókönyveket. Nekem a szorongás volt a természetes. De a szorongás annyira le tudott bénítani, hogy teljesen bezárkóztam, lebénult a lelkem, ami óriási akadályt jelentett egy értékes életvitel kialakulásában. Betonná váltam, és inkább nem moccantam. Valahogy nem értettem meg, hogy ha merek, akkor akár még jó dolgok is történhetnek velem… az én fejemben ilyen nem létezett.

Egészen addig tartott ez, amíg nem mertem erről nyíltan beszélni – a magam esetlen, még értetlen módján – és nem kértem segítséget.

Nekem egy csodálatos, segítő szándékú pszichiáter, és a saját gondolataim lassú, időnként gyötrelmes átprogramozása segített.
Végre megértettem azt az egyszerű tényt, hogy biztonságban vagyok. Mindegy, mi történik, biztonságban vagyok. Fura, ugye, hogy én ezt nem tudtam? De tényleg nem tudtam. Hát, ez van. Nekem 33 év kellett, hogy erre rájöjjek. Cserébe már 14 évesen két idegen nyelven beszéltem. Kinek mi jut...

Megbeszéltem hát magammal, hogy:

Ha meg is támad három kutya, meg tudom magam védeni. Lehet, hogy utána a fenekemről szedik majd le a bőrt az orvosok, hogy a karomra visszavarrják, de a lényeg: megoldódik.
Ha autóbalesetet okozok, fizeti a biztosító.
Ha netán allergiás lennék valami új kajára, kapok antihisztamint.
Ha bemegyek egy ajtón, és nem az vár, amire számítottam… hát, kimegyek. Nagyobb baj nem történhet.
Ha nem működik az új lakásban az ajtózár, hívok szerelőt, és amíg várok, legalább megismerhetem a szomszédokat.
Ha kimegyek az utcára, de úgy érzem, hogy gonoszak velem az emberek, akkor egyszerűen tovább megyek.
Ha át kell szállnom a vonaton, hát, átszállok. Minden ki van írva. Ha meg rossz vonatra szállok, maximum megismerek egy új várost.
Ha idegenekkel telefonálok, de nem tetszik, amit hallok, akkor lerakom a telefont.

Mindegy, mi történik, biztonságban vagyok.
Ez az én mantrám, ez az én szabadulásom kulcsa.
Ez az én kezdő lépésem, hogy érezzem: végre élek.

Bális Katus