Mielőtt elnémulnak a szellemek – harc az ősi mentawai kultúráért
A harsogó zöld szín – ez az, ami leginkább megmarad, miután kijövök a moziból. Na meg a keserű szájíz. Hogy már megint, még mindig ugyanaz, hogy az ember nem tanul, és addig megy előre, addig darálja maga körül a természetet, amíg nem marad más, mint a letarolt erdők és a szupermarketek plasztikvilága. És a csend. Mert elnémultak a szellemek. Megnéztem a Mentawai, egy elfeledett ősi kultúra című dokumentumfilmet, amit nektek is ajánlok. Iliás-Nagy Katalin írása.
–
Joo Peter német származású dokumentumfilm-rendező 2014 óta járja Ázsiát íróként és fotósként, illetve bennszülötteket támogató szervezetek munkatársaként. Filmjeiben előszeretettel mutat be különböző kultúrákat, hagyományokat. Úgy véli, hogy a származásunk meghatároz, ugyanakkor korlátok közé is zár bennünket, befolyásolja, hogy milyennek látjuk a világot. Ezért is fontos, hogy megismerjünk idegen kultúrákat, azt, hogy más népek milyen értékek alapján élik az életüket. Nincs egyetlen helyes út. Egyes ősi kultúrákat azonban az eltűnés veszélye fenyeget.
Legújabb filmjében Indonézia őserdeibe, a Szumátrától délre fekvő kis szigetcsoport, a Mentawai-szigetek őslakosaihoz kalauzol el minket.
A filmben két sámán által pillanthatunk be a Mentawai kultúra nem éppen békés történetébe.
A nyitó képkockákon fűszoknyában halászló, éneklő asszonyokat látunk, az őserdőben machetével cserkelő férfit. Az első, ami azonnal szemet szúr, azok a harsogó színek: a vibráló zöld növényzet, a férfiak nyakában a színes gyöngyök és hajukban a színpompás virágok. Hamarosan azt is megtudjuk, hogy ezek nem csak öncélú szépészeti kellékek, fontos szerepük van. A helyiek ugyanis azt vallják, hogy mindennek lelke van, az erdő szellemek lakhelye, és aki az erdő mélyére merészkedik, az könnyen csatlakozhat hozzájuk. Hogy a lélek ne maradjon az erdőben, a testet széppé kell tenni, fel kell díszíteni, hogy a léleknek kívánatos legyen oda visszatérnie.
Lau Lau apó, a korábbi sámán osztja meg velünk emlékeit. Elmeséli, hogy az indonéz rendőrség hogyan gyújtotta fel az otthonaikat, égette porig a házaikat. Mindenüket elvesztették. Pedig ők semmi mást nem akartak, csak békében élni az erdőben, ápolni a hagyományaikat.
A jelent bemutató, szemet gyönyörködtető életképek mellett ritka történelmi felvételek és archív anyagok mesélnek az ősi kultúra szisztematikus és tudatos elnyomásáról, de a főszereplők és a dzsungelben élők hősies ellenállásáról is. Lau Lau apó hosszú időn át volt ennek a küzdelemnek a kulcsfigurája, ő volt az, aki végül találkozott a szumátrai kormányzóval is és képviselte a népe érdekeit.
A film második része a geopolitikai összefüggéseket tárja fel
Bemutatja az új generációt, azokat a fiatalokat, akik felismerve kultúrájuk értékét, az őseik útjára lépve egy indonéziai mozgalom részeként folytatják a harcot.
A történet sajnos fájdalmasan ismerős: adott egy idilli, paradicsomi világ, ahol az őslakosok a természettel harmóniában élnek. Majd érkeznek a betolakodók, akik rá akarják erőltetni saját világképüket és életmódjukat az „elmaradott vademberekre”. Civilizálni akarják őket.
1927-ben például német misszionáriusok próbálták megmenteni a pogány őslakosokat saját maguktól és babonás hiedelemviláguktól. Az ötvenes években pedig az indonéz kormány indított agresszív kampányt a mentawaiak modernizálásáért.
Megtiltották az őslakosoknak, hogy ápolják a hagyományaikat, gyakorolják a vallásukat. Nem járhattak félmeztelenül, tetoválásaikat el kellett fedniük. Az őslakosokat kirángatták az erdőből és arra kényszerítették őket, hogy csatlakozzanak a keresztény vagy a muszlim hithez. A férfiak hosszú haját levágták. A sámánizmust betiltották, a sámánok által használt gyógyszereket, szent tárgyakat elkobozták, elégették. Ami megmaradt, az Lau Lau apó bátorságának köszönhető, ugyanis amit csak tudott, elrejtett az erdő mélyén.
Egy időben még a saját nyelvüket sem használhatták, és különböző ültetvényeken dolgoztatták őket. Az őslakosok üldözése, erőszakos modernizálása évtizedeken át folytatódott. Végül nem maradt más választásuk, még beljebb húzódtak, az erdő mélyén leltek menedékre.
A törzs önfenntartó
Az erdő majd mindennel ellátja őket, amire szükségük van. Saját maguk készítette hálóval halásznak, fakéregből készítenek tárolóedényt. Ebbe gyűjtik a hatalmas hernyókat, amiket a tűz felett megsütnek és megesznek. A szágó növény belsejéből és kókuszreszelékből készítenek kenyeret. A nyilaik mérgezettek. A vadászat ugyanis szintén a kultúrájuk része. Sokat elárul az erdő állapotáról, hogy egyre hosszabb időt kell az erdő sűrűjében tölteniük, hogy vadra leljenek. Fogyatkoznak az őzek és a majmok. Háziállatot is tartanak, vannak például malacaik, ám ennek az állattartásnak köze nincs a modern társadalmakban elterjedt állatgyárakhoz. A malacok napközben szabadon bóklásznak az erdőben, este a dob hangjára önként térnek vissza óljaikba.
Jól ismerik a helyi növényeket is, ezekből készítik a sámánok a gyógyszereket. Van szer gyomor- és fejfájásra, reumára, de még kígyómarásra is.
Ezek az emberek ma is úgy élnek, ahogy az őseink élhettek a messzi múltban. Közösségeik egyenlőségen és tiszteleten alapulnak, a sámánok az őserdő őrei. Csupán néhány jel utal arra (a gumicsizma, a lámpás, a karóra), hogy mégis a XXI. században járunk.
A helyieknek időközben azért akadtak segítőik is
Olyan nyugati tudósok és művészek, akik felismerték a Mentawai kultúra értékét, illetve azok a tanult helyi fiatalok, akik egy időre elhagyták ugyan szülőföldjüket, de visszatértek, hogy ápolják a gyökereiket, hagyományaikat. Állhatatos munkájuknak köszönhetően az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb területek váltak természetvédelmi területté. Úgy tűnt, talán minden jóra fordul. Azonban a demokratizálódási folyamat egy ponton megrekedt, a tekintélyelvű uralom alá visszaeső Jakarta újra erőirtásokba kezdett Mentawaiban. Az erdő és a benne élő emberek ismét veszélybe kerültek. A cél pedig már nem az őslakosok modernizálása.
A cél az erdők letarolása, mert kell a hely a pálmaültetvényeknek. A modern, városi embernek ugyanis szüksége van a pálmaolajra. A pálmaolajra, amit a műanyagba csomagolt élelmiszerekbe tesznek, amiket aztán szupermarketekben árulnak.
A film rendezője nem bízza a véletlenre, kimondja a lényeget: elvesztettük a kapcsolatot a természettel, magunkat városokba, a szellemeket kőtemplomokba zártuk, a környezetünket pedig pusztítjuk. Ezzel szemben itt van ez a nép, amely még képes a kapcsolódásra, amelynek tagjai szimbiózisban élnek az erdővel, és őrzik az ősi tudást. Meg kell mentenünk őket.
De ez az direkt üzenetátadás nem von le semmit a film értékéből. Úgy tűnik, muszáj sulykolni a lényeget. Hiszen hiába hangoztatják a szakértők évtizedek óta, hogy meg kell őrizni a természeti és kulturális értékeinket, úgy tűnik, még mindig nem tanultuk meg a leckét.
És ha azon szörnyülködnénk, hogy micsoda borzalmak történnek a világ másik felén, ne felejtsük el: ugyanígy irtottuk ki az európai őserdőket is. Nekünk nem az a feladatunk, hogy a mentawaiak harcát vívjuk. Nekünk is számos megőrzendő értékünk van, a pusztítás jelenleg is zajlik az országhatárainkon belül is. Mi megvédjük a saját természeti értékeinket?
A film rendezője szerint még nem késő, még mindig változtathatunk. Bárcsak igaza volna!
Mindenesetre engem a filmet nézve vigasztal a tudat, hogy hacsak nem egy atomháború végez a civilizációnkkal, ha „csak” az elektromos áramra épülő, digitális civilizáció bukik el, akkor valószínűleg ezek az emberek lesznek a túlélők. Mert ők képesek rá. És méltók is.
Kiemelt kép: Pannonia Entertainment Ltd.
