Ami az elmúlt hónapokban történt velem, arról nem tudom, hogy lehet-e beszélni. Nem azért, mintha bárki megtiltaná, hanem, mert nem vagyok vele tisztában, hogy léteznek-e az emberi szótárban megfelelő kifejezések az állapotomra.

Fél év tünetmentesség után a daganatom úgy jött vissza tavaly decemberben, mint a villám. Egy hónap alatt nyolc centi. Fénysebességgel nőtt, dobjunk hát rá atomot. Az atom egy brutális kemó-kombináció volt, aztán jött a sugárdózis. A fegyverek elpusztítottak mindent a daganat távoli környezetében is. A tükörből figyeltem a lassú haldoklásnak indult térképet: vastag filcnyomok a medence területén – egy felrajzolt haditerv kissé elkenődött nyomai, pucér koponya, és a papírszáraz ponyvával bevont váz. Ennyi maradt a háború után, ez maradt belőlem. Nem tudok kronológiai sorrendben tényeket és adatokat darálni a történésekről. Minden megtörtént, ami egy rákbeteggel megtörténhet. Viszont maradtak bennem képek erről a négy hónapról, amelyek ma már csak víziónak tűnnek.

Emlékszem azokra az éjszakákra, amikor a forró kamillában ülök kopaszon, anyám egy hokedlin mered maga elé mellettem. Nem engem néz, talán már nem is bír rám nézni. A fürdőben megreked a kamillagőz, anya nehezen veszi a levegőt, majd megfullad a melegtől, de nem megy ki, nem akar otthagyni. A kád végén négy mécses, nincs más világítás, villany lekapcsolva, bántja a szemem. Így próbáljuk enyhíteni a fájdalmat, ami december óta kínozza a csípőm bal oldalát. Bal oldal, női oldal – mondják a spirituális okosok. Ijedtemben mindenben elkezdek hinni, csak Istenben kételkedem továbbra is. Hogy engedheti ezt? És hol van ilyenkor, amikor azt mondják, csak ő segíthet. A kád sárga lesz a megfőtt virág fejétől. Úgy lebegnek a víz tetején, mint az élettelen bogarak. Azt képzelem, hogy egy dézsányi halott darázsban fekszem, arra hasonlít a legjobban a szétáztatott virág. Orvosi kamilla, ments meg!

Máskor meg az ülve alvás. Rég nem alszom a hálómban, ott kezdődött újra az egész. Hidegebb is az a szoba, mert van egy kis kiugró része az utcafrontra, alattam járnak az emberek, kopogó nők és tornacsukás egyetemisták. Különös érzés, ha a fejed alatt idegenek járnak. Az „alvás” kifejezés elég erős, tekintettel a tevékenységemre. Próbálom kikapcsolni az agyam, bevetem a vízcsobogás nevű jógazenét, majd minden éjjel pontban négykor jön a fájdalomtúra. Anyám nem lehet mindig itt, felhívom hát, minden éjjel pontban négykor telefonon. Sírok, jajveszékelek, Istennek könyörgök (azt mondják, csak ő gyógyíthat meg), anyám hallgat, néha szól. De jó, hogy nem vagyok egyedül! Elérkezem az életnek egy olyan területére, amely számomra is ismeretlen. Ha a halál itt állna az ágyam mellett, vele mennék. De csend van, nem jön. Az összes erő elfogyott belőlem, a félelem is messzire ment, üres vagyok, nem tudok enni, nem bírok beszélni, jottányi energiám sem maradt, kerekesszéken visznek, hoznak. Pucér Marionett-bábu lettem, negyvenhat kilónyi csont és bőr baba.

Aztán eltűnik minden. Ahogy haladunk előre az időben, úgy enyhül a fájdalom. Ismét ki bírom nyújtani a lábam, nem rántja már gúzsba a tumor. Egyik nap észreveszem, hogy újra benn alszom a mumusnak kikiáltott hálószobában. Erősödni kezdek, de a szenvedéssel együtt más is elmúlik. Valamit otthagytam a kamillagőzös éjszakákban, valami ott maradt akkor, amikor a telefonban rimánkodtam és remegett a lábam.

Azóta képtelen vagyok ugyanúgy tekinteni a világra. Anya levisz az emberek közé, figyelem őket, ahogy azelőtt soha, tudnak járni, enni, önállóan, beülnek egy étterembe, vidámak, vagy szomorúak, bárhogy dönthetnek a sorsuk felől, elronthatják, vagy a magasba repíthetik. Mindenük megvan hozzá.

 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dmitrijs Bindemanis