Anya ül, és ott ülök az ölében én
Két évvel ezelőtt a New York Művész Páholy rendezésében felléptem a La Beauté-esten, ahol Oroszlán Szonja olvasta fel ezt az írásomat. Nem publikáltam még, de a héten rábukkantam az irományaim között, biztosan nem véletlenül. És most szeretném veletek megosztani. A történet fiktív, az elbeszélő kitalált, csak az érzések... azok valódiak. És talán ismerősek nektek is, így vagy úgy. Szentesi Éva: Rúzs és Tükör.
-
Milyen szép volt Kari, emlékszel még őrá? Igen, a Karina. Már a neve se volt hétköznapi. Öttel járt felettünk a művészeti szakközépben, és az utolsó bizonyítványosztáson kikiáltották az iskola legtehetségesebbikének, fel is vették ösztöndíjjal az egyetemre. Mindig a Karira voltunk irigyek. Okos volt, tehetős, és úgy pingált, mint senki más.
Ösztöndíjat kapott Rómába, oda ment ki díszlettervezést tanulni. Az anyja – aki főorvos volt a Jósában – egyből felfogadott mellé egy olasz nyelvtanárt, és egy nyár alatt kitaníttatta olaszul. Hogyne tanult volna meg ennyi idő alatt.
Karina volt a legokosabb, a legtehetségesebb és a legszebb. Mindent megkapott az élettől: képességet, majd elegendő észt is ahhoz, hogy a képességeit tudja jól használni, meg szépséget, hogy a szerelmet is könnyebben találja meg.
Mindemellé még módos, szerető családot is osztottak neki odafentről. Azt hiszem, ezt azért, hogy könnyen ki tudjon jutni Itáliába.
Neki nem azt a szomorú sorsot írták, hogy szegény leány nem tud tanulni, hiába olyan nagyon tehetséges. Tudod, azt mondják, hogy nem minden a pénz, sokkal fontosabb a szeretet. Igen, ezt valahogy én is ekképpen gondolom. De ne hidd, hogy a nyomorban olyan könnyű. Mert a nyomor képes elpusztítani szerelmeket, meg családokat.
Az enyémet persze egészen más pusztította el, az én szüleim az érdek miatt váltak el. Persze ott volt az a bizonyos harmadik is, akit a vastag, szomorú könyvek gyakran emlegetnek, de az igazi oka anyámék válásának az érdek volt. Mivel anyám érdekházasságot kötött apámmal. Az olyat pedig az ördög bünteti. De nem anyámat büntette meg, nehogy azt hidd, hanem minket, akik ottmaradtak magukra. Engem meg a húgomat, és az apámat, aki belehalt a zokogásba.
De ez régi történet, máskülönben meg a Kariról beszéltem. Nem akarok én már az anyám miatt sírni. Tizenévekkel ezelőtt történt ez az egész, és én ma úgy gondolom, hogy nem lehet ilyen sok évvel ezelőtti esetek miatt haragudni. Még akkor sem, ha meghalt benne valaki.
Karinát pár hete láttam a pávás szállodában, a régi téren, aminek tavaly új nevet adtak. A mai napig nem tudom, mi volt a bajuk a megszokott névvel, az ilyesmit nem magyarázzák meg a hatalmon lévő uralmak, csak jönnek, pirossal áthúzzák az utcatáblát, és alá egy újabbat, egy másmilyen nevűt raknak. Ezt aztán később se szokja meg az ember, mert mindig látja felette függeni a leváltott nevet. Na, mondom, Kari jött ki onnan, a lombos sugárút felé igyekezve. Őszi aranyban úsztak a körúti házak, és Kari szép volt, mint annak idején, a művészeti szakközépben. Ebben a melankolikus nosztalgiában hasított át rajtam az érzés, hogy meg szeretném ölni ezt a nőt, mert rajta keresztül haragudtam még mindig a régi tragédiára, arra, amiről úgy hittem, évekkel ezelőtt elfeledtem.
Kari meg visszahozta, mert benne, rajta keresztül láttam mindazt, ami én is lehettem volna. Amit az anyám elvett tőlem, és magamra hagyott, egyedül a nagyvilágban... magamra.
Te emlékszel erre az altatóra?
„Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet...
Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül, és ott ülök
az ölében én."
Ezt énekeltem, amikor anya elment...
Szentesi Éva
Részlet Zelk Zoltán: Este jó, este jó című művéből.
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock
