Dórival Londonban: A száncsengő legyen veled!

-

December van. Nem lehet nem észrevenni. Az egyetlen félrevezető információ az évszakkal kapcsolatban a hőmérséklet, amúgy a kellemes tíz fokban karácsonyfák, kihagyhatatlan karácsonyi akciók, kivilágított utcák, hull a pelyhesre villódzó fények, ronda pulcsik és faárusok keresztezik az utunkat, bárhová is tartunk.

Egyre kevésbé vagyok frusztrált ebben az időszakban, de azért még van hova fejlődnöm. Amíg nem volt gyerekem, ilyenkor már feszült arcizmokkal, összeszorított fogakkal közlekedtem a giccstengerben, és kapartam az arcom mindentől, ami december 24-re emlékeztetett. Nem jutottam odáig, hogy ennek a mélyebb lelki okait is elemezzem, csak annyit tudok, hogy mérhetetlenül béna és figyelmetlen ajándékozó vagyok. Vagy szar ajándékot veszek, vagy semmilyet. Egyik rosszabb, mint a másik. Az ilyen embereknek pedig igazi rémálom ez az időszak.

Hónapokon keresztül nap mint nap szembesülnöm kell azzal a ténnyel, hogy meglepetést kell okoznom a szeretteimnek, különben egy lelketlen jégcsap vagyok, aki még a szeretet ünnepén sem képes piros masnis csomagba önteni az érzéseit. Ettől a nyomástól azonnal öngyilkos lesz a halványan pislákoló kreativitásom, és pánikszerűen bújok el az ágy alá, hogy majd ott várjam ki az újévet.

Marcival már a kapcsolatunk legelején tisztáztuk: szerelmünk mértéke semmilyen összefüggést nem kell, hogy mutasson az egymásnak adott ajándékok számával és az egymásnak okozott meglepetések mértékével, de utóbbit azért próbáljuk minimálisra csökkenteni. A családdal viszont kezdenem kellett valamit. Mit volt mit tenni, előálltunk az aduásszal: két éve december 25-én ajándékoztuk meg az emberiséget, egymást és imádott anyukáinkat Ferenci Barnabás mindenkori karácsonyi ajándékkal.

Tíz óra vajúdás igazán kispiskóta a hónapokig tartó ajándékhajkurászáshoz képest. Totál megérte. Erre majd azért térjünk vissza öt év múlva is, amikor Barnabás felfogja, hogy neki tényleg karácsonykor van a szülinapja, és ezen már nem nagyon lehet változtatni.

Két éve viszont bennem is átkattintott valamit a kis, ráncos Barni-csomag. Ez a metamorfózis mostanra teljesedett ki. Idén ugyanis meg merem kockáztatni azt, hogy várom a karácsonyt. Mégpedig annyira, hogy olyan vakmerőségekre is képes voltam, mint hogy kimerészkedtem Európa egyik legnagyobb karácsonyi vásárára, a londoni Winter Wonderlandre. Na, jó, a vásár erős túlzás, mert igazából egy hatalmas instant vidámpark 32 darab német sörsátorral és 14, churros-t (spanyol édesség – a szerk.) áruló hellyel, na meg egy lángosos-kürtőskalácsos standdal. A belga csokis gofri, és az a tény, hogy hétköznap kora délután jártunk ott, sokat segített abban, hogy olyan durva kijelentésekre ragadtassam magam, mint hogy kifejezetten jól szórakoztam, már-már éreztem a wondert is. Barnabás rácsodálkozása és őszinte lelkesedése a pergő-forgó-zenélő-fénylő szórakoztató elemek iránt bennem is megmozdított valamit. Kicsit úgy tudtam járni-kelni ott, mint egy gyerek. Azért a komfortérzetemhez az is kellett, hogy mivel még túl kicsi ahhoz, hogy bármire felüljön, így idén még elkerültek minket a „befizetni vagy nem fizetni be” típusú konfliktusok. Úgy érzem, jövőre sokkal többe fog nekünk kerülni az az őszinte gyermeki öröm, amit idén még a wonderland puszta léte okozott a gyermekemben.

Ezek után kellően szentimentális állapotban talált rám advent első vasárnapja, amikor realizáltam, hogy nincsen koszorúnk, pedig igény volna a gyertyagyújtásra. És láss csodát! Kreativitásom lángja fellobbant, és egy pillanat alatt elkészült az olcsó karácsonyi gömbökből és négy illatos gyertyából megkreált saját kis koszorúnk. Innentől nem volt megállás, önbizalommal és büszkeséggel felvértezve álltam bele az adventi naptárba, amelyet tulajdonképpen tőlem örökölt meg a kisfiam.

Anyukám éppen 20 éve készítette el azt a 24, kézzel hímzett kis zsákocskát, amelyet idén Barnabás nyitogat nap mint nap. Úgy éreztem, készen állok a feladatra, hogy komolyabb megborulás nélkül találjak ki 24 kis meglepetést. Nem tudom, miben hittem.

Első nap nem kockáztattam, Túró Rudival indítottam útjára a visszaszámlálást, második napra viszont már elfelejtettem készülni, rögtönöznöm kellett, úgyhogy egy karácsonyfadísszel mentettem a helyzetet. Elég rutintalan volt az erős kezdés, mert az én drága Kincsem közölte velem a második napon, hogy neki ez nem tetszik, úgyhogy inkább keressük meg újra az egyest.

Az előttem álló hosszú és emberpróbáló 20 nap ellenére is úgy gondolom, hogy csodás időszak vár ránk, mert végre nem a megfelelési kényszert, a görcsös ajándékvásárlást jelenti a december, hanem a gyermeki lelkesedést, az őszinte várakozást és az önfeledt örömet, amelyet nem a boltban elköltött fontban mérik, hanem a figyelemben és az együtt töltött időben.

Innen már csak egy lépés a Mikulás-sapkás családi album! Ide nekem az egész jelmezt!

Pásztory Dóri

 A képek a szerző tulajdonában vannak