-

Másnap: a remény

Tehát ott tartottunk, hogy megjelent „abizonyos hirdetésem” a WMN oldalán. A több ezer(!) megosztás, lájk, százas nagyságrendű szeretetteljes, elismerő, gratuláló és virtuálisan alaposan megszeretgető (amit ezúton is szívből köszönök mindenkinek!) komment után a fél ország engem akart feleségül venni, vagy legalábbis követelték, hogy azonnal vegyen el valaki. Nemcsak férfiak, hanem nők is, sőt, egyszer még egy háromlábú macska is, bár az lehet, hogy valójában zongora volt...

A helyzet több volt, mint reményteljes. Igazán hittem, hogy ha ennyi szem elé eljutott ez a pusztába kiáltott iromány, akkor a nagy számok törvényének kutyakötelessége odatennie magát.

Mondhatnám, hogy több száz levelet kaptam, a postafiókom majd’ kipukkadt az üzenetáradattól. Elmesélhetném, hogy aztán a több tucat ígéretesnek tűnő, kellemes és vidám hangulatú randi után, kiragyogott az összes közül egy… nem is, inkább így: AZ AZ EGY, akivel már az első levélváltáskor is máshogy bizsergett az ujjaim alatt a billentyűzet, és igen, az a helyzet, hogy megkérte a kezem-lábam, és már a jól beígért esküvői meghívó kreatív szövegén töröm a fejem. Mondatnám, hogy ez ilyen egyszerű volt, de nem mondom, mert hazugság lenne.

Egy héttel később: a valóság

A valóság ennél sokkal… unalmasabb. Az igazság az, hogy összesen kilenc (!) levelet kaptam a megadott címre. Ebből az egyiket egy lány írta, aki szeretett volna gratulálni, a frappánsan megfogalmazott hirdetésemhez. Egy kedves fiatalember Angliából arról biztosított, hogy komplett rajongóklubom alakult, és az egész angliai magyar közösség egy emberként drukkol nekem, hogy sikerüljön megtalálnom a Zigazit, vagy legalábbis valakit, akivel kölcsönösen megelégszünk egymással. A többi levél írójával néhány levélváltás után mindannyiunk számára világossá vált, hogy mégsem egymást kerestük. És akkor egyszer csak nem jött több levél.

Én ebből a következőket vontam le, főleg sötétebb hangulatú estéimen:

1. Öreg vagyok, ronda, és ennyi gyerekkel meg állattal senkinek nem kellek én már, a szerelem, és „normális” párkapcsolat, mint olyan, a fiatalok kiváltsága, negyven felé ne akarjak én már ilyen úri huncutságot.

2. Lehetséges, hogy mégsem állok készen egy párkapcsolatra, ezt az Univerzum és a minket körülölelő morfogenetikai tér, vagy Akárkimás jobban tudja nálam, ezért még mindig parkolópályán tartogat, ne akarjam, főleg ne görcsösen, lazítsak, még nem jött el az idő, nyugi van.

A barátnőim, rokonaim, ismerőseim, újdonsült rajongóim és a közértes néni szerint annyira jól sikerült a hirdetésem, hogy már-már TÚL jó lett, a férfiak megijedtek, sőt, hovatovább azt gondolták, hogy ez biztosan egy kamu dolog, valami óvszer-, és/vagy egy új társkereső oldal reklámkampányának a része.

Vé

Egy hónappal később: a következő próbálkozás

A valóságban nem tudom, mi történt, de sikersztori, na az nem lett belőle. Ennél a pontnál az Ember Idősebbik Lánya (én) elgondolkodik az életen, a világmindenségen és a mindenen, és rájön, hogy ha nem, hát nem.

De azért persze – mivel mintegy rögeszmévé vált már a fejében a társkeresés, mert mégiscsak van ez a társaslény- lét, vagy mi – titokban tovább reménykedik, idő és alkalom hiányában felteszi magát mindenféle netes ismerkedős oldalakra, vár és bízik. Ugyan, senki ne mondhassa, hogy nem próbált meg mindent, mert de!

A netes párkeresők világa sokaknak ismerős lehet, ki ilyen, ki olyan véleménnyel van róla, mindenkinek van legalább egy ismerőse, aki egy-két-hár gyerekkel, negyven-ötven-hatvan fölött, ott találta meg Gézát, Árpit, Csongort, stb., de azért a legtöbbeket óva intenek a párkeresés ilyesfajta módjától, mert „az egy húspiac, mindenki csak dugni akar, a nők pénzes pasikat, a pasik fiatal puncikat keresnek”.

De Ember Idősebbik Lánya dacol, becsukja lelki füleit, a jó- és rosszakarókat lecsitítva mégis tovább vár. Mert hiszi, mert emberből van, mert érző lény, hogy majd így jó lesz.

Egészen addig diadalittasan megy előre, és fizeti havonta a tagsági díjat, amíg meg nem ismeri Anikót és az ő történetét.

Két hónappal később: Anikó

Anikó 29 éves, egyedülálló, nincs gyereke, nem dohányzik, és regisztrált az egyik netes társkeresőre. Anikóról egyetlen fotó van fent, amin kalapban, fél arcát eltakaró napszemüvegben mosolyog, szőke hosszú haját fújja a szél. Valami ilyesmit írt magáról bemutatkozó gyanánt: „Keresem az igazit. Ismerj meg…” Pedig Anikót nem lehet megismerni soha, és tudjátok miért? Mert Anikó egy tesztprofil. Nem létező személy. Ismerősöm végzős pszichológushallgató fiának (!) kreálmánya, aki szakdolgozatát az „Internetes párkeresés a gyakorlatban” címmel írja. Ami azon az oldalon történik Anikóval, az felülmúlja minden hálivúdi forgatókönyvíró képzeletét, denielsztíl térden állva követelné a receptet!

Mert Anikó tíz nap alatt több, mint 240 (!) levelet kapott (és kap még mindig, folyamatosan) férfiaktól. Mindenfélétől. Magas, alacsony, izmos, pufi, sovány, fekete, barna, szőke, szemüveges, öreg, fiatal, gazdag, szegény, okos, még okosabb. Teljesen mindegy, mindegyikük Anikót akarja.

Az egyetlen fotóba mindent belelátnak, amit csak szeretnének, amit csak érzelmekre, és minden egyébre kiéhezett testük-lelkük láttatni akar a szemükkel. Írnak fájón és elszomorítóan sablonos leveleket is: „Szia, nagyon szép vagy, szeretnélek megismerni.” „Hogy vagy?” De sokan igazán, mélyen odateszik vágyakozó szívük minden kis rejtett zegzugát, brillíroznak, frappánsak, és ajánlják magukat.

Van, aki komplett személyiséget épít a fantom lány fotója köré: „A profilod alapján úgy érzem, voltak a közelmúltban érzelmi hullámvölgyeid, de te ezeket jobban kezelted, mint az emberek többsége. Igaz, szoktál rágódni magadban a dolgokon, de ez főleg azért van, mert nem szeretnél megbántani másokat. Fontos számodra az őszinteség, talán az ismerőseid nem is tudják mennyire.”

Történetet írnak: „Egy igazi bájos tündér... Hadd találjam ki: július, Róma, egy szökőkút szélén ülve, mezítláb?” Látnak mindent: „Különleges vagy a fotón. Egyedi kisugárzásod van.” Vagy: „Megfogott az őszinte egyszerűség, ahogy kezeled a társkeresős helyzetet, a profilkép is nagyon megnyerő a számomra, mert egy energikus és egyben magabiztos nőt látok rajta. Sőt, az első gondolatom az volt, hogy wow a fiatal Liz Hurley.” Továbbá: „Tudom, hogy izgalmas vagy, érzem…” És még: „A képed alapján visszafogottnak, de egyben szexinek tűntél, és ez a kettősség azt súgja, veled vigyázni kell (huncut mosoly, jó kislány külsővel, húha, végzetes páros...)”

És akkor most?

Ekkor a magamfajta, az idősödő lizhörlire sem hajazó, „teleputtonyos” (gyerekek, állatok, nehezített pálya) nő felteszi a kérdést: vajon mire számíthat? Jó, egész más a célcsoportunk Kíber Anikóval, de akkor is. És nyilván egyedül se túl rossz, elfoglalnak a napi teendők, a gyerekeimet, a munkámat, a barátaimat, az állataimat imádom, de milyen jó lenne már, ha ott volna egy férfi, amikor egy szép vasárnap délután, centrifugálás közben „kigyullad a mosógépem”, vagy ha 18 év feletti témáról szeretnék esténként diskurálni valakivel…

Alapvetően szeretem és tisztelem a férfiakat, de az a tömeghisztéria és kétségbeesett picsogás, amit Anikó egyetlen fotója okozott, inkább emlékeztet DzsásztinBíber rajongói klubjára, és ezért kicsit… kiábrándító.

Én nem gondoltam, hogy a férfiak is tudnak úgy reagálni és rajongani, mint a kiscsajok a nagy semmire. Azt hittem, ők sokkal ravaszabbak, rafináltabbak, jobban átlátnak a szitán, mint mi, nők.

Mert hát mégiscsak egyetlen fényképről, és egy mondatról van szó. Nem is érezték az illatát, csak érezni vélték, csakúgy, mint ahogy elképzelték a hangját, a mozdulatait, az offline térben való létezését is. Lehet, hogy Anikó idegesítő fejhangon beszél. Vagy pörköltalap szagú az izzadsága, de nem szeret mosakodni. Egy foga van (jó, ez még előnyére is válhat bizonyos szitukban…), lehet, hogy fejtől lefelé zsiráf, viszont humora az nincs, és gyűlöl mezítláb járni. Illúzió. A világ egyik legveszélyesebb és legmérgezőbb dolga.

Öt hónappal később: a jövő kezdete 

Az én filmemben inkább történjen mostantól az, hogy mennek ezek a kedves, lelkes, helyes, intelligens férfiak az utcán, buszon, biciklin; ülnek egy kávézóban, fodrásznál, a mekiben; kutyát, krokodilt, unokahúgot sétáltatnak, vagy bánom is én, mit csinálnak, de meglátva Anikót, egyszerűen vesznek egy mély lélegzetet, és megszólítják ott, helyben. És Anikó nem lefelé bámul, a tenyerébe, hanem előre néz, felveszi a szemkontaktust, félénken elmosolyodik, mint annak idején, amikor az emberek nem egy kis világító téglalapot érintgettek a tenyerükben. (Ha annyiszor és olyan finoman nyúlnánk egymáshoz, mint a telefonok képernyőjéhez, lehet, hogy sok problémára megoldás születne.)

Egyébként pedig, akkor én most elárulom a nagy titkot: az Anikók köztünk élnek! Az okostelefonokon túl, a modemhegyek mögött, az internet-mezők után, ahová egyetlen wifi varázsereje sem ér el, ott lakik ő, az „élővilágban”!

Nem is tudom, hogy jutottunk el foltkereső hirdetésemtől az Anikókig… és nem nagyon látom még, hol is van pontosan a közös nevező a két történetben, de erős a gyanúm, hogy valami nem stimmel ezzel az online illúzió-generátor gépezettel, úgyhogy állítsuk meg most azonnal, én ki akarok szállni!

Kedves Zigazim! Én ezúton elbúcsúzom az online társkeresők pusztító és lélekszárító zsákutcáitól. Kérlek, találkozzunk az életben, igen, még ebben a mostaniban, offline!

Nyugodtan told rá a lábamra a bevásárlókocsit a közértben. És akadjon össze a tekintetünk a mirelit-pultnál, amikor mindketten ugyanazért a fagyasztott zöldborsóért nyúlunk.

Üdvözlettel:

Ember Idősebb Lánya, akár a szomszéd utcából…

 

Ha még nem olvastad Vé "hirdetését", akkor ITT bepótolhatod.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Trendsetter Images

 A cikkben található kép a szerzőt ábrázolja!