–

A vírushelyzet alatt bőven jutott időnk arra, hogy számot vessünk magunkkal, mi mindent kellett volna jobban csinálnunk. Daniel H. Pink bestsellerszerző a világban zajló kollektív gyászfolyamatra rákapcsolódva, ezúttal a megbánást kutatja (korábbi sikerkönyvei a motivációról, az információs társadalomról, és a jó időzítésről szóltak). Aki szereti Malcolm Gladwell könyveit, annak érdemes tennie egy próbát, biztosan tetszeni fog Pink is.

Az író által létrehozott World Regrets Survey-oldalon egy kérdőív segítségével átgondolhatjuk, mit csinálnánk másképp, mit bántunk meg eddigi életünk során. A legjobb az egészben (nyilván), hogy mindenki gyónása nyilvános, így szabadon mazsolázhatunk a kommentekből.

Arra is kíváncsi voltam, vajon a kulturális különbségek hogyan fognak kiütközni az oldalon. Összeütközik például a kollektivista kelet és az individualista nyugati társadalom értékrendje? De ezektől a kérdésektől függetlenül is roppant izgalmas kép rajzolódott ki a vallomásokból, amik olykor nagyon meghatók és esendők, elgondolkodtatók. Érdekes látni azt is, kiben milyen fiatalkori vágy lappang idősebben, amelynek megvalósításába – sokat halogatva –, de végül őszülő halántékkal belevágott.

Lássuk, mi nyomja a szívü(n)ket!

Z generáció: „Nem kezdtem elég korán a karrieremet építeni”

A közösségi média elképesztően erős hatását mutatja számtalan vallomás.

Norvégiából, Amerikából, Kínából és Magyarországról is egyaránt kommentelték tizenhét-huszonegy éves fiatalok: eddigi életük során, amit legjobban bánnak, az, hogy nem kezdték el elég korán a karrierjüket építeni.

Talán fura nekünk, hogy ezen keseregnek ilyen ifjan, de a kesergésük érthető, ha arra gondolunk, hogy ma minden negyedik kamasz influenszer szeretne lenni, ha felnő. A közösségi média bebizonyította, ehhez nem kell felnőni, már kora gyerekkorában is „megcsinálhatja” magát az ember. Aki felmegy TikTokra, Instagramra, YouTube-ra, nem is lát egyebet, mint (pillanatnyilag) baromi sikeres kamasz és fiatal felnőtt influenszereket.

Sokan, akik már felnevelték a gyerekeiket, azt bánják, hogy nem költöztek külföldre egy jobb élet reményében.

„Bánom, hogy nem költöztünk el, amíg gyerekek fiatalok voltak. Most már késő” – írja egy kommentelő Magyarországról, és ezzel az érzéssel nincs egyedül.

Az amerikaiak jellemzően Európába, Londonba vágyódtak el, az Angliában élők Németországban látták a szebb élet reményét. A magyarok Londonba mennének, az ázsiai országban élők pedig Ausztráliába és Amerikába.

„Bánom, hogy nem éltem meg a fiatalságomat, elszalasztottam a kínálkozó lehetőségeket”

Noha ijesztően hangzott a Z generáció korábbi nyilatkozata, valójában mindegyik megbánta, hogy a maga módján „elherdálta” a fiatalkorát. Persze korábban nem volt TikTok, sem Instagram, így az idősebb generációk egészen mást értenek az alatt, hogy nem ragadták meg a kívánkozó alkalmat, és nem éltek az álmaiknak.

„Bánom, hogy nemet mondtam egy főszerepre a középiskolai színjátszó csapatban” – gyónja egy negyvenöt éves dél-afrikai férfi.

„Bánom, hogy nem maradtam Mongóliában 1998-ban, és nem csináltam meg a Szafari-parkot, amiről álmodtam. Bánom, hogy nem volt bennem elég kurázsi, hogy fotográfus legyek” – írja egy ötvenegy éves férfi Németországból.

Az Y generáció is bánja, hogy engedett a szülői nyomásnak ahelyett, hogy kiállt volna magáért. Persze ennek egészen más súlya van, ha az ember egy indiai család lányaként születik:

„Bárcsak lett volna elég bátorságom megküzdeni a családommal, hogy gitárleckéket és profi táncórákat vehessek, ahelyett, hogy egy olyan karriert válasszak, ami nem én vagyok”.

A könyvírás halogatása is visszatérő toposz. Van, aki életének regényét halogatta hatvannégy éves koráig, míg más egyáltalán nem dokumentálta eddigi kalandjait, se fotókban, se naplókban.

Egy kambodzsai férfi viszont örömmel kürtölte világgá, hogy mindig is író szeretett volna lenni, és most, negyvenévesen belevágott, végre blogolni kezdett. Sosincs késő elkezdeni!

„Bánom, hogy meg sem próbáltam megérteni apámat”

– írja egy huszonegy éves indiai fiú, ami az egyik leginkább húsba maró mondat volt számomra a gyónások közül. Kamaszkori lázadásukat is sokan bánták meg: „Bánom, hogy nem értékeltem eléggé a családomat, és a barátaimmal is bánhattam volna szebben” – írja egy tizenhét éves fiú Egyiptomból.

Olyanok is akadtak szép számmal, akik a lázadás hiányát bánták meg, mint például ez az ötvenkét éves férfi Kínából: „Bánom, hogy kérdés nélkül követtem a családom vakbuzgó hitét. Minden elé a családom iránti lojalitást helyeztem, hamarabb kellett volna a vallást elutasítanom”.

Vagy mint ez a harminchat éves iráni férfi: „Bánom, hogy sosem élhettem úgy az életemet, ahogy akartam. A családom, a társadalom szabályai szerint éltem.”

A szülők lelkiismerete sem tiszta. Sokan azt bánták meg a legjobban, hogy nem voltak eléggé jelen gyermekük életében (jellemzően ezt a nyugati országok kommentelői írják). Jó páran azt sajnálták a legjobban, hogy a munkát helyezték a család elé. Azokból a gyónásokból volt a legtöbb, amelyek egy szeretett rokon elvesztéséről szóltak.  

„Bánom, hogy nem válaszoltam apám videóhívására egy nappal azelőtt, hogy meghalt. Épp nagyon elfoglalt voltam, amikor hívott, mondtam neki, hogy visszahívom, de nem tettem. Távol élek a családomtól, nagyon hiányzik apám” – írja Indonéziából egy harmincegy éves lány.

Bánom, hogy nem voltam hű magamhoz

Sokan írtak – Argentínából, Brazíliából, Amerikából – hogy sajnos nem coming outoltak korábban, túl sokáig bujkáltak, játszották a társadalmilag elvárt szerepüket. Szexuális identitástól függetlenül is sokan bánták meg, hogy nem voltak hűek önmagukhoz, és inkább igyekeztek zokszó nélkül belesimulni a társadalomba.  

„Úgy tettem, mintha buta lennék, hogy befogadjanak, és legyenek barátaim. Később meglett a böjtje: teljesen elveszettnek érezem magam.

Azon tűnődöm, ha akkor nem szégyellem az eszem és a tudásvágyam, akkor vajon megtaláltam volna a helyem? Vagy ugyanolyan elveszetten érezném magam, mint most?” – írja egy huszonhét éves nő Chiléből.

Sokan üzenték meg fiatalkori önmaguknak, hogy nyugodtan lehettek volna bátrabbak, pimaszabbak, magabiztosabbak, ki kellett volna állniuk mások elé, vállalni a gondolataikat és az egyéniségüket. Rengetegen küzdöttek meg önmagukkal, az önelfogadással. A gyónások közt sokan írták, hogy előbb kellett volna elmenniük pszichológushoz, ahelyett, hogy egymaguk próbáltak volna megküzdeni az evészavarukkal, a szorongással, vagy például az ADHD-val (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar – a szerk.)

Míg mások azt bánják a legjobban, hogy nem törődtek magukkal:

„Bánom, hogy nem voltam hű önmagamhoz. Az én jóllétemnek kellett volna lennie az első helyen” – írja egy harminckét éves nő Argentínából.

„Bánom, hogy a farkamra hallgattam, az eszem helyett…

…és lemaradtam a lányom felnövéséről” – írja egy ötvenöt éves új-zélandi férfi. Sok kommentelő férfi bánja, hogy inkább a skalpok gyűjtésére törekedett ahelyett, hogy értékelte volna azt a nőt, akivel van.

„Bánom, hogy elhagytam az első barátnőmet, ehelyett egy haverom tanácsát követtem, miszerint »az első szerelem csak tündérmese, ebben a korban inkább »le kell varrni« minél több csajt«. A volt barátnőmnek még mindig az a srác a párja, akivel utánam jött össze. Van egy közös gyerekük, és tökéletes családnak néznek ki. Miután elmúltam harmincéves, és nem találom az igazit, belátom: rossz döntést hoztam” – írja egy harmincöt éves brit srác.

Van, aki az ösztönei helyett az anyjával küzdött meg nehezen: „Bánom, hogy elbuktam az első házasságom, bánom, hogy a második házasságomban nem jött ki jól a feleségem anyámmal”.

A család másoknál is nagy kerékkötő lehet. Egy dél-afrikai férfi negyvenhét évesen azt bánja, hogy nem segítette a jó viszony kialakulását a felesége és az ő családja között.

Egy másik hasonló korú férfi Dél-Afrikából eképp vall: „Nem kellett volna elvennem az első feleségemet. Látnom kellett volna a jeleket”.

Rengetegen vallották be, hogy egyszerűen rossz emberhez mentek hozzá, és sokan siratják a régi szerelmeiket:

„Bánom, hogy nem küzdöttem életem legnagyobb szerelméért” – írja egy hetvenéves férfi Norvégiából.

Minden így lett volna megírva?

Persze bő számmal képviseltették magukat azok is, akik nem bántak meg semmit sem, és úgy érzik, mindent egybevetve nem tudtak volna semmit sem jobban, másképp csinálni. 

 „Nem bánok semmit. Minden okkal történt” – írja egy harminckét éves francia hölgy.

Sokan nyugtatjuk magunkat azzal, hogy végül is „minden így lett megírva”.

Végigolvasva a gyónásokat, belegondolva az életem eddigi hibáiba, amiket megbántam, én magam sem tudtam volna jobban csinálni. Sokáig nagyon bántam például, hogy nem költöztem külföldre, de ma már nagyon tudom értékelni, hogy itthon vagyok. És ha külföldre költözöm, annyi minden jóból maradok ki, hogy akkor meg azt bánnám.

Rettentően gyötrő fájdalom egy szerettünk halála, de visszanézve, bármennyire is igyekeztem volna, nem tudtam volna jobb kamasz lenni. A megbánásból könnyen csúszhatunk át gyötrődésbe, amelybe beleragadunk aztán akár hosszú évekre vagy évtizedekre, ahogy a gyónások is mutatják.   

Azzal a férfival értek egyet, aki azt írta korábban, bánja ugyan, hogy eddig nem írt könyvet, de most mégis belefogott, mert sosem késő elkezdeni. A fejlődés lehetősége mindannyiunk kezében ott van.

Ti mit bántatok meg, mibe kezdenétek bele most azonnal, ha tehetnétek?

Szőcs Lilla

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Adrian Swancar