-

Úgy döntöttem, hogy megméretettem magam egy Ne szidd magad 21 napig! kihíváson, mert amióta ismerlek, egy kicsit alábbhagyott az önbizalmam. Ezért most kénytelen-kelletlen a dicsérő szavakat és a lényemet egy mondatba kell sűrítenem. Esküszöm, egyre királyabb vagyok saját magam áltatásában. Napról-napra értelmezhetőbb magyarázatokat találok arra, hogy miért nem megy ez a dolog. Vagyis nem, mert megy (hát, hogy a viharba ne menne), csak mi máshogy – lassabban – építjük a kis közös világunkat. Ettől különleges a rendszerünk, ettől más és több!

Te nem vagy mindennapi. Megfontolt, félénk, visszahúzódó; én meg jó fej, mert kivárom, hogy kinyíljon az a bizonyos ajtó, ami mögött majd ott tündökölsz teljes valódban. Ahogy átgondolom ezt az egészet, nincs is itt probléma, elég jó párosítás vagyunk.

Beszéljünk? Hát jó! Talán most először végre kapok tőled valamit, amitől nem leszek kevesebb. Ülök és hallgatom. Nem értem az egészet. Már nincs is kedved erről beszélni. Csak közlöd, hogy észrevetted, nekem kevés ez, neked viszont rettenetesen kényelmes.

Kényelmes, hogy felülök a HÉV-re, elzötyögök hozzád, vagy bepattanok a kocsiba és jövök (hogy ne kelljen túl korán kelned). Elmosogatok (mert biztos fáradt vagy, és még időd sem maradt rá). Viszek valami kaját. Ha nagyot akarok alakítani, akkor csinálok mákos gubát (persze ez sem lett olyan jó, mint anyukádé, de majd miattad megtanulok rendesen főzni). Bontunk egy üveg bort, nézzük a tévét, esetleg beszélgetünk a menekültekről, az exeidről, a munkáról (ugye, ennyi az élet, és inkább ne csináljunk semmit együtt, tudom én, nem akarsz velem bárhol megjelenni, de legalább nem egyedül kell innod). Megcirógatlak (biztos jól esik… nekem is jól esne). Egy kicsit nevetgélünk a tökéletlenségeimen (biztos azért nevetsz a fülemen, mert cukinak tartod). Zuhany és lefekvés (szigorúan 11 előtt), néha összemelegedünk (nem túl gyakran, mert olyan neveltetést kaptál). Reggel morogsz egy kicsit (mert túl hangos az ébresztőm, és a zenéje is szar), majd visszafekszel, amíg én lábujjhegyen próbálok osonni a lakásban (aludj csak, én álmodom). Felkelsz, reggelizel (egyedül, mert nálam ismét dübörög a diéta ezerrel). Én összepakolok (nemsokára majd azt mondod, hogy legalább a tusfürdődet hagyd itt). Kivasalom az ingedet (olyan jól nézel ki benne, a munkahelyeden is biztos megnéz az a sok fiatal lány). Puszi, és szaladok a HÉV-hez (loholok az ezer cuccommal). Aztán napközben küldök üzenetet: „Jövő héten ismétlés?" (biztos te is gondolsz rám, csak a meló miatt nincs időd semmire, mert nem kapok rá választ).

És most azt mondod, hogy én nem vagyok kész. Túl okos, túl kiszámíthatatlan, túl munkamániás, túl törődő, túl önálló, túl önfeláldozó.

Én már az elején mondtam, hogy nem vagyok egyszerű eset, te erre annyit válaszolsz, megpróbáltad ezt figyelmen kívül hagyni. Boldogok a lelki szegények, mi? Aha.

Összekucorodva, betakarózva ülök, mintha valami óriási, forró, rezgő légtömeg ült volna a mellkasomra. Figyelem az érzelmek teljes hiányát a hangodban, az arcodon, a mozdulataidban. Néhány dolog azért eszembe jut, hogy az általad indított támadást némi válaszcsapással viszonozzam. Aztán előállsz egy beszédes című netes kreálmánnyal: „Nem kellesz eléggé.”

Hirtelen koncepciót váltunk, és már ott tartunk, hogy te vagy az, aki nem mersz megérkezni egy kapcsolatba, mert annyi benned a félelem. A hangulat még mindig nyugodt, baráti, nem fogtunk fel ebből az információ-áradatból semmit. Felnőttek módjára, de viszonylag jó kedélyűen megállapítjuk, hogy a te kezedben van a jövőnk, rajtam eddig sem múlt semmi. Ágyba bújunk, teszel egy kísérletet, hogy elhitesd: magaddal vagy velem... a helyzet változatlan.

Puszi?

Puszi.

Ágyszélre húzódás.

Elfordulás.

Összekucorodás.

Karkötő leszakít.

Majd holnap átteszem a másik kezemre…

Martina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás:Unsplash/jordan-bauer