Dr. Gyurkó Szilvia: Egy közterületen maszturbáló emberről készült felvétel nyilvánosságra hozataláról – Gyerekjogász szemmel a kerepesi HÉV-ügy

–

A mutogatós bácsi/férfi nem vicc!

Nagyon nem az. A „néző” életkorától, és attól függően, hogy milyen lehetőségei és segítségei vannak ezt az „élményt” feldolgozni, az undortól az ijedségen át a traumáig sokféle következménye lehet. Önkielégítést végezni más(ok) előtt szintén nem oké, ha nem előzte meg beleegyezés, kölcsönös egyetértés. 

Ezekben az esetekben a szexuális abúzust olyan módon követik el, amiben jellemzően nincs közvetlen fizikai kontaktus az elkövető és a sértett között. A látvány, a másik kényszerhelyzetbe hozása azzal, hogy ezt néznie kell, ez valósítja meg az erőszakot. 

Kutatások bizonyítják, hogy ugyanaz az agyterület aktivizálódik azokban az esetekben, amikor elkövetik, mint amikor verbálisan vagy vizuálisan megjelenítik a szexuális erőszakot. Az pedig, hogy a „néző” hogyan reagál, teljesen egyéni, potenciálisan azonban minden ilyen esetben benne van a sérelem és a károkozás lehetősége, ezért teljesen érthető, hogy a jog (a társadalmi normákkal összhangban) tiltja az ilyen magatartást.

Lehet, hogy valaki kiröhögi a mutogatós bácsit, vagy egy vicces beszólással elintézi a nyilvánosan maszturbáló embert. De lehet, hogy megrémül, lefagy, megijed, félni kezd attól, hogy más szexuális kényszerítésnek is áldozatává válhat.

Se elméletileg, se előre nem lehet megmondani, ki hogyan fog reagálni, és igazából minden reakció teljesen érvényes. Nincs jó vagy rossz válasz ebben a stresszhelyzetben. Olyan választ adunk, ami belénk van kódolva.

Ami evolúciósan az örökségünk, és ami korábbi élettapasztalatainkból következik: lefagyunk, mint a nyuszi a reflektorfényben; harciasan visszaszólunk, elfutunk, vagy elkezdjük keresni, hogy vannak-e mások is körülöttünk, akihez odamehetünk. Nagyon fontos, hogy ne ítéljünk meg senki annak alapján, ahogy ilyen helyzetekben viselkedik, és ne várjuk el magunktól egyik megoldást sem. 

Másokat arra kényszeríteni, hogy eltűrjék a nyilvános nemi szerv mutogatást, maszturbálást, bűncselekménynek számít

Függetlenül attól, hogy gyerek vagy felnőtt sérelmére követték el. Alapvetően azért, mert az a társadalmi konszenzus, hogy az önkielégítés egy magányos örömszerzési forma, a nemi szerv megmutatása pedig beleegyezéses alapon történik, és főként az intim kapcsolatok része. 

A bírósági gyakorlat nem egységes abban, hogy mit ítél meg enyhébb vagy súlyosabb szeméremsértésnek. Egy nyilvános, de kevesek által belátható helyen, sötétben elkövetett maszturbálás, amit csak a térfigyelő kamerák rögzítenek, és nincs közvetlen sértett, enyhébb megítélés alá esik (és valljuk be, általában következmények nélkül marad), míg egy közlekedési útvonalon, mások által jól látható módon elkövetett önkielégítés, amit látott vagy láthatott valaki (akár gyerek is), súlyosabb következményeket von maga után.

Fentebb már írtam, hogy az ilyen helyzetbe keveredő sértett hogyan reagálhat (és tudatosan kerülöm az áldozat kifejezés használatát, azt hangsúlyozva, hogy ilyen esetben minimálisan a „vizuális környezetszennyezéssel” elkövetett sérelemokozás mindig megvalósul, de sok mindentől függ, hogy mennyire megy mélyre egy ilyen élmény). Szóval a sértett reakcióján túl gondoljuk végig, hogy mit tehet az, aki egy ilyen esetnek tanújává válik, vagy valahogyan tudomást szerez arról, hogy ilyen szeméremsértő, szexuálisan kényszerítő esemény történt. 

Bármennyire is átszexualizált a modern világ, nem kérdés, hogy az emberek megütköznek azon, ha valaki nyilvánosan maszturbál.

Mi a jó reakció ebben az esetben? 

Feljelentést tenni, és segíteni információval a nyomozóhatóságot elég jó ötletnek tűnik. 

Megbizonyosodni arról, hogy mire van szüksége a sértettnek, lehetnek-e mások is érintettek, és az ő jóllétükről gondoskodni, ez is jó irány. 

Végiggondolni, hogy mit tehetünk annak érdekében, hogy hasonló esetek ne fordulhassanak elő, és tenni is ezért, szintén a felelős reakciók közé tartozik. 

S itt van még egy ötlet: saját kézbe venni az ügyet…

Miért veszi valaki a kezébe az igazságszolgáltatást? Miért gondolja valaki, hogy be kell segítenie a rendőrség nyomozói, vagy a bíróság ítélkező munkájába? S miért van az, hogy ez gyakran szexuális bűncselekményekkel – leginkább gyerekeket érintő, vagy őket is veszélyeztető elkövetőkkel kapcsolatos?  

Felnőtteknél sokkal könnyebben felmerül, hogy közreműködhetett, ő is tehet arról, ami történt, meg tudta volna védeni magát… (Egy csomó, egyébként téves és súlyosan áldozathibáztató gondolat is jár ezzel a megközelítéssel.) 

Gyerek esetében azonban ilyen nincs 

A gyerekeket a legtöbb ember az ártatlansággal azonosítja. Egy gyerek ártatlanságát megrontani pedig kétség sem férhet hozzá, hogy igazságtételért kiállt.

Viszont sajnos gyakran elhúzódnak az eljárások, nehézkes, és sokszor eredménytelen a bizonyítás, a hatóságok többnyire tehetetlenek, vagy nincs meg a bizalom az eljáró hatóságokkal szemben, hogy sikeresek lesznek – aki érti, hogy gyereket nem lehet szexuálisan semmilyen formában sem használni, azt nagyon felháborítja, ha ilyet tapasztal. 

Ezért gyerekekkel szemben elkövetett szexuális erőszak esetében különösen nagy a kísértés az önbíráskodásra.

Tavaly Ausztráliában állt bíróság elé egy olyan szindikátus több tagja, akik érvényes bírósági ítélettel apjuknál elhelyezett gyerekeket raboltak el, mert a volt házastárs azt állította, hogy az apa szexuális ragadozó, és a gyerekek ki vannak téve annak, hogy szexuális erőszak áldozatává váljanak. Az Ausztráliában egyébként legálisan működő és bejegyzett Anti-Pedofil Párt tagjai és több ezer követőjük is az eljárás során mindvégig a szindikátus mellett állt ki, azt állítva, hogy nem gyerekrablások történtek, hanem gyerekmentések. 

2019-ben, Skóciában került reflektorfénybe egy olyan online csoport, akik pedofilvadásznak tekintik magukat, és keresik, felkutatják, becserkészik a lehetséges elkövetőket, bizonyítékokat gyűjtenek velük szemben, majd azt átadják a rendőrségnek. 

A konkrét csoport kapcsán kialakult médiaérdeklődés következtében mintegy 30 hasonló csoport működésére derült fény, akik azt állították, a rendőrség a nyilvánosság előtt elutasító velük, és folyamatosan arra szólítják fel őket, hogy hagyják abba, amit csinálnak, azonban a rendőrök egyénileg támogatók. 

De nem kell a polgári mozgalmakig elmenni!

Sok államban az állam is kvázi hozzájárul az önbíráskodáshoz. Például olyan szexuális elkövetői regiszterrel, ami nyilvánosan hozzáférhető adatbázis jelent, és ami alapján a bűntettet elkövetők lakcímükkel, fotójukkal is azonosíthatók.

Azokban az országokban, ahol a szexuális regiszterek publikusak, a hatóságoknak komoly fejtörést okoznak ezek a kezdeményezések. Virágkorát éli a neten a pedofilvadászat, szexuális erőszak elkövetésével gyanúsított személyeket üldöző és felettük ítéletet hozó polgári csoportok szerveződnek. Senki nem sajnálja persze az elkövetőket, és ugyan ki fog aggódni az ő személyiségi jogaikért vagy személyes biztonságukért… persze.

Kérdés azonban, hogy az önbíráskodás valójában kiről szól, és kinek az érdekét szolgálja. Az sértettekét, áldozatokét, vagy azokét, akik így megélhetnek egyfajta hatalmat, erőt, ítélkezési lehetőséget. 

A szemet szemért, fogat fogért elv az egyik legősibb közösségi szabályunk

Ha valaki elkövet egy bűnt, akkor az áldozat (vagy annak családja, képviselője) ugyanazt követheti el vele szemben. A megtorlás az egyik legegyszerűbb és legősibb elv (a talio), ami az emberi együttélést szabályozza. S bár a modern társadalmakban már büszkén valljuk, hogy nincs szükségünk rá, a kisgyerekek a homokozóban még mindig elég sokszor gyakorolják.  

Szintén régi igazságszolgáltatási alapelv a megszégyenítés. Ha a jog már nem engedi, hogy bántsam ugyanúgy azt, aki engem bántott, akkor legalább tegyük ki őt a szégyenpadra. Mondjuk el mindenkinek, milyen rossz ember, ítélkezzen felette a közösség is. Bántsák ők (ha nem is tettekkel, de szavakkal, megalázással, és a közösségből való kiközösítéssel). 

Persze azóta az emberi társadalmak fejlődtek, és a középkor óta a megszégyenítés nem része a Büntető Törvénykönyvnek, de azért az emberek a szívük mélyén még mindig szívesen dobálnák rothadt paradicsommal (kíméletlen kommentekkel) azt, akit eléjük visznek azzal, hogy rossz ember, és szabadon lehet utálni. 

Megtorlás, megszégyenítés, önbíráskodás

Bennünk él a késztetés ezekre, és időnként felszínre tör. Mi több, nagyon finoman a jogrendszerben is továbbélnek. 

Egy közterületen maszturbáló emberről készült felvétel nyilvánosságra hozatalakor nagyon sok szempontot kell mérlegelni ahhoz, hogy tudjuk, jó volt-e ez a lépés. Tudnunk kell, hogy arányos és szükségszerű volt-e így tenni. Tudnunk kell, hogy az áldozatok érdekében történt-e. Tudnunk kell, hogy mi történt még. 

Mérlegelni kell, hogy mennyit segít a nyilvánosság, és milyen kockázatai vannak

Például a Facebookot jogszerűen használó 13 évesek biztonsága biztosan szempont kell hogy legyen. 

S bár sokadlagos szempont, de ezt is ki kell mondani: egy exhibicionista ember önkielégítésének kiposztolásával… hát, kérdés, hogy vajon szégyenérzetet, vagy örömet okozunk. 

Az elmúlt napokban egy ország figyelte a kerepesi HÉV megállóban zajló eseményeket (javaslom újranézésre Fritz Lang: M, egy város keresi a gyilkost című filmjét), és biztosan sokan véleményt alkottak arról, ami történt, a HÉV-járatok biztonságáról (annak hiányáról), meg arról, hogy mit lehet és kell tenni hasonló esetekben állampolgárként, felelős vezetőként. 

Ami remélem, mindenkinek megvan, hogy bármi történt is most, nekünk igazából hatékony hatósági eljárásra, az igazságszolgáltatásba vetett bizalomra (és a bizalmat megszolgáló igazságszolgáltatásra) van szükségünk.

Dr. Gyurkó Szilvia