-

Ma van az internet világnapja, amiről egészen véletlenül éppen eszembe ötlött, hogy engem majd szétvet az ideg. Elismerem, hogy mindez hatalmas jellemgyengeség részemről, de nem tehetek róla, ha mindjárt megüt a guta és megesz a sárga irigység!

Sőt! Jobban belegondolva kénytelen vagyok megállapítani, hogy ez így egyáltalán nem igazságos, hanem egyenesen felháborító! Gazság, ármány és aljas merénylet! Higgyétek el, én igazán igyekszem megőrizni úrinőhöz méltó hidegvéremet, de akkor is, most legszívesebben odamennék minden átkozott diplomaosztóra, tudományos felfokozóra és kisdoktori védésre, hogy aztán ott vérszomjas visítással miszlikbe tépkedjem az összes hülye oklevelet, bizonyítványt és díjat!

Mert kérem szépen, ezek a mai papírok már egyáltalán nem olyanok, mint az én időmben. Hol van már a tudományos munkákból a vér, a verejték és az unalomtól kicsordult könnyek?

A mai fiatalok azt sem tudják, milyen is az igazi sziszifuszi kutatómunka, mennyi felesleges körrel jár egy-egy teljességgel szükségtelen információ beszerzése!

Bezzeg az én időmben, amikor még könyvtárba kellett járni ahhoz, hogy az ember összekalapálhassa a szemináriumi- és szakdolgozatait. A múltkor is, amikor megemlítettem egy ifjú ismerősömnek, mennyit jártunk mi anno vizsgaidőszakban a Széchényibe, rám meresztette ártatlan tekintetét és azt kérdezte: „A fürdőbe?” Nem, bakker, a könyvtárba...

Komolyan mondom, a mai fiataloknak fogalmuk sincs, milyen rengeteg energiával járt a Ctrl+C és Ctrl+V isteni adománya előtt a megfelelő mennyiségű irodalmat összekukázni!

Mi, akik még i.e., azaz az Internet Előtt jártunk iskolába, nem pizsamában gubbasztva darvadoztunk a kanapén egész álló nap, hogy aztán tizenkét Google keresésből, egy csipetnyi copypaste-ből és némi kreatív egybegyúrásból összerakjuk az anyagot.

Nem... Mi, kérem alássan, elmondhatatlanul sok időt töltöttünk a nagy büdös semmivel.

Eleve: mire nagy nehezen odabumliztunk a könyvtárhoz, az sem volt piskóta, de hol voltunk még attól, hogy végre belevethessük magunkat a tényleges munkába?! Fényévekre.

Először is: kartotékcédulákat nyálaztunk, katalógust böngésztünk, és kétségbeesetten próbáltuk a nálunk felkészültebb hallgatóktól beszerezni a megfelelő bibliográfiát. Aztán leadtuk a hatvannyolc könyvigényt a pultnál, majd elindult a végtelennek tűnő várakozás, mire a Széchényi mély gyomrából felböfögődött a kért irodalom. Jó-e-set-ben! Hányszor, de hányszor előfordult, hogy háromnegyed – gombakrémes melegszendvicsekkel és körömlakklemosó ízű kávékkal kibekkelt – óra után kiderült, az életbevágóan fontos könyv nem létezik, bezúzták, más használja, rosszat hoztak ki, vagy csupán egyetlen egy mondat használható belőle, de az is minek. És akkor kezdődhetett az egész ördögi kör elölről, katalógus, hol-a-cetli, irka-firka, lécci-köszi, gombakrémes, fúj-de-pocsék, a 678-ast-kérem, ez-se-lesz-jó, mindjárt-este...

Ha most visszagondolok arra a temérdek esztendőre, amit az Akadémia, a Szabó Ervin Fő-, az Idegennyelvű, a Széchényi és az Egyetemi könyvtárakban eltöltöttem, leginkább a végeláthatatlannak tűnő rostokolás az, ami feldereng. Ahogy ülünk ott mind egy kupacban, a büfében vagy a folyosó bőrfoteljeibe süllyedve, cigizünk, kávézunk, majszolunk, pofázunk és várakozunk. Várjuk hosszú órákig a felhasználható mondatokat, az évszámokat, a neveket, a magyarázatokat és összefüggéseket, csupa olyan dolgot, ami ma már kényelmesen, egy-két kattintással letudható.

Persze, ha egészen őszinte akarok lenni, igazából mégsem bánom, hogy én még az internet előtt jártam egyetemre. Mert ha most visszagondolok arra a temérdek esztendőre, amit a könyvtárakban eltöltöttem, akkor eszembe jut az a jóképű, magas srác is, akit kiszúrtam magamnak a katalóguscédulák mellett. Akivel aztán meghívattam magam a pocsék, körömlakklemosó ízű kávéra, mert mindig is a lapaj fiúk voltak a gyengém. Hogy aztán már így... ketten, együtt várjuk a kiérkező könyveket.

És akivel végül úgy belejöttünk a várakozásba, hogy immár tizenhat éve kávézunk és várunk együtt. Várjuk, hogy végre átsüljön a csirke, letöltődjön a film, megjöjjön a pizza, vagy hogy hazaérjenek a gyerekek a moziból.

Egy ilyen szuperül várakozó srácot pedig nehezen tudtam volna leakasztani magamnak pizsamában, a kanapén gubbasztva, nem igaz?

(Kép: Paul David)