Szeretem a könyveket

Szeretem kézbe venni őket, szeretem az illatukat, szeretem nézni őket, szeretem gyűjteni őket, és persze olvasni is szeretem. Legszívesebben egy hatalmas könyvtárszobában dúskálnék bennük otthon, de az anyagi és térbeli lehetőségek határt szabnak a vágyaimnak. Nem lehet minden könyvet birtokolni, és nem is kell, erre való a könyvtár, már több mint két évezrede.

Persze a XXI. században a könyvtár már messze nem ugyanazt jelenti, mint az ókorban, de továbbra is a tudás, az emberi történelem és kultúra tanúja, őrzője, kincstára.

Hiszen mit tudnánk a világról, ha nem lettek volna mindazok előttünk, akik lejegyezték, és mennyivel szegényebbek lennénk irodalom nélkül…

Szabó Ervin, a magyarországi könyvtárak atyja

Tudta ezt a 144 éve, 1877. augusztus 23-án született Szabó Ervin is, akit a magyarországi könyvtári hálózat atyjának tekinthetünk. A Fővárosi Könyvtár igazgatójaként széles néprétegek számára igyekezett hozzáférhetővé tenni az intézményt, különös tekintettel a hátrányos társadalmi helyzetűekre. Alig néhány évvel az egyetemes könyvtári rendszer első, francia kiadása után, 1912-ben ő vezette be a Fővárosi Könyvtárban annak magyar változatát. Ez gyakorlatilag azt a katalógusrendszert jelenti, amit minden könyvtárhasználó jól ismer, aki valaha is keresett valamit.

A róla elnevezett Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban én is sokat jártam. Ha egy napra feltámadna, szívesen vele tartanék, és bejárhatnánk a magyarországi könyvtárakat, kíváncsi lennék, mit szólna a mostani állapotokhoz.

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban…

A nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején, az internet berobbanása előtt, egyetemistaként el sem tudtuk volna képzelni az életünket könyvtár nélkül. Míg év közben leginkább a kötelező olvasmányokra vadásztunk (ki vitte el előlem, melyik könyvtárban van még meg), a szemináriumi dolgozatok megírása és főként a vizsgaidőszak elképzelhetetlen volt a könyvtárba való tartós beköltözés nélkül.

A „régi szép idők”, amikor gyakorlatilag hetekig az otthonunk volt a Széchényi-könyvtár, a katalógusok pörgetése, a várakozás, hogy meglesz-e, megvan-e, a végeláthatatlan téli délutánok jegyzetek, könyvek között a puha csöndben, a sötétedő városra kitekintve,

kávék a büfében, és persze mindig, mindig a várakozás közben talált „egyéb” kincsek, amiket olyan jó lett volna az egyik nagy ablaknyílásban egy kényelmes fotelba süppedve elolvasni, de akkor nem volt rá idő.

Persze, mint minden „régen minden jobb volt” nosztalgia, ez is ambivalens, hiszen nyilván sokkal könnyebb és gyorsabb minden ma, és hogy örültünk volna akkoriban, ha otthon a gép előtt ülve két klikkeléssel megszerezhetünk minden anyagot, amiért akkoriban meg kellett küzdeni. De a könyvtár hangulatát ez nem adja vissza. 

 

Ki jár ma még könyvtárba?

Adódik a kérdés, hogy az internet, a digitalizáció, a mindenhonnan, akár kéretlenül is ránk zúduló információ korában ki jár még könyvtárba. Hiszen szinte minden elérhető online, sokszor úgy is érezhetjük, hogy az audiovizuális tartalmak átveszik az uralmat az írásbeliség fölött.

Ez szerencsére még nem következett be, és remélhetőleg nem is fog, bár ki tudja, milyen egyéb módjai alakulnak még ki a kommunikációnak, de én abban bízom, hogy nincs az az agyhullámok keltésével vagy bármi egyéb, ma még el sem képzelhető módon érkező tartalom, ami eltörölhetné az érzést, amikor kinyitunk egy könyvet. (Jó, jó, az e-könyveket duzzogva bár, de elfogadom.)

Persze napjaink könyvtára a korral haladva szükségszerűen – és üdvözlendően! – ugyanúgy a virtuális világban is jelen van. Ez azonban nem elég – a megváltozott világ a könyvtárra is megváltozott feladatokat ró. A nagyközönségnek nyújtott hagyományos könyvtárfunkciókon kívül – kölcsönzés vagy helyben olvasás –

a ma könyvtárának olyan közösségi térnek kellene lennie, olyan szolgáltatásokat kellene kínálnia, amelyek továbbra is becsábítják az embereket – hiszen ma, amikor az információs ingerküszöbünk az egeket veri, már nem elég „csupán” a könyv.

Emellett az utóbbi időben a közkönyvtárak szociális funkciója is felerősödött. A társadalmi változások nyomán egyre nagyobb arányban megjelenő hátrányos helyzetű olvasók – szegények, iskolázatlanok, kistelepülésiek, nagycsaládosok, csonka családok, idősek, munkanélküliek, hajléktalanok – számára nemcsak a(z egyébként törvény által előírt) művelődéshez való jogot kell biztosítani, hanem a könyvtárosok sok esetben szinte szociális munkásként nyújtanak számukra segítséget.

A jövő könyvtára?

„A könyvtár a kultúra pókhálós néma szentélye, szódásszifon-szemüvegű bölcsészek és introvertált lányok zöldlámpás lelőhelye, öregszagú menedék a világ elől a büfében pötty pirosarannyal” – írta Kolozsi Ádám volt indexes, ma telexes szerző. Ez a karikatúraszerű múlt, de vajon milyen a jövő?

Valami olyasmi talán, amit a Helsinkiben 2018-ban nyílt, a világ legjobbjának választott, Oodi Könyvtár nyújt. Ide bárki ingyen beiratkozhat, és egy átlagos napon tízezer látogató keresi fel a hagyományos, könyvtárról alkotott elképzeléseinkkel teljes mellszélességgel szembemenő, „multifunkciós közösségi központot”. Művészmozi, gyerekfoglalkoztató, kézműves klub, lézervágó, 3D nyomtató, profi hang- és videóstúdió, gördeszka-, korcsolya- és rollerkölcsönző, videójáték-szobák, kávézó, étkező- és találkozóhely.

Talán ez már nem is könyvtár, hanem valami más? – merülhet fel bennünk, de igen, ez továbbra is egy könyvtár, csak épp a XXI. század emberére „hangszerelve”.

A könytár mint hely

A könyvtár mint hely (library as space) ma már oly gyakran használt fogalma először 1999-ben jelent meg. Mai világunkban a könyvtár az intellektuális interakció, az információcsere, közösségi élmények és társadalmi kapcsolatok helyszíne kell hogy legyen, távolról sem az „öregszagú menedék”. Meg kell felelnie a közösségi terekkel kapcsolatban támasztott követelményeknek: a nyitottság, az elérhetőség, a részvétel, a befogadás, és a felelősség és a Ray Oldenburg meghatározása nyomán „harmadik helynek” hívott közösségi terek követelményeinek is, azaz: olyan semleges helyek, ahol az emberek összejöhetnek és interakcióba kerülhetnek egymással. 

Oldenburg szerint: „A harmadik helyeken a fő tevékenység a beszélgetés […] mégpedig az élettel teli, sziporkázó, színes és szívélyes beszélgetés. A harmadik helyekhez kapcsolódó kifejezések még a mosoly, a csillogó szemek, a kézfogás, a hátlapogatás – vagyis csupa kellemes, baráti, emberi gesztus, viselkedés. A harmadik hely felemelő, befogadó, használata nem kötődik formális tagsághoz, nem zár ki senkit, könnyen elérhető és hozzáférhető, szabályait a közösség alkotja, valódi otthon – az otthontól távol is.

A könyvtári tereket szabály szerint, hagyományosan a zajostól a csendesig alakítják ki. Ugyanazon épületen belül létre lehetne hozni a „harmadik hely” közösségépítő, csillogó szemű, befogadó terét, megtartva az elmélyülést és csendet igénylő, „klasszikus” könyvtárélményt is.

De mi a helyzet nálunk?

Körülbelül másfél-két millió (beiratkozott) könyvtárhasználó van Magyarországon, miközben például Angliában vagy a skandináv országokban a lakosság 50-60 százaléka regisztrált könyvtári olvasó.

Nálunk harminc éve változatlanul 15-20 százalék. A könyvtárosszakma presztízse alacsony, az utolsók között van az értelmiségi foglalkozások között.

Emese (aki a teljes nevét nem szeretné felfedni) több mint húsz éve dolgozik könyvtárosként egy nyugat-magyarországi kisvárosban, őt kérdeztem „első kézből” való tapasztalatok után kutatva.

Ki jár ma még könyvtárba?

Jellemzően gyerekek, akiket csoportosan visznek, munkanélküliek, nyugdíjasok, meg azért van néhány elszánt kutató, aki betéved. A törzsolvasók leginkább nyugdíjasok. Ez a jellemző, meg iskolások a kötelezők miatt, néhány főiskolás. Nem hiszem, hogy máshol nagyon más lenne a helyzet.

Hogyan tudnánk vonzóbbá tenni a könyvtárakat?

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy nem tudom. Nyilván „bennünk van a hiba”, könyvtárosban és használóban egyaránt. A vidéki kistelepüléseken harminc-negyven éve általános iskolában még sikk volt könyvtárba járni, ott bandáztak a gyerekek, alig várták, hogy kinyisson a könyvtár. Az is igaz persze, hogy más lehetőség nem nagyon volt, heti két-három alkalommal mozi, de ennyi.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Milyen próbálkozások, kezdeményezések vannak erre vonatkozóan?

Létezik például egy évek óta visszatérő őszi könyvtári program, az Országos Könyvtári Napok. Rengeteg központi és helyi rendezvény van mindenhol, kézműveskedés, koncert, bábelőadás, tudományos ismeretterjesztő előadások, különböző játékok, de sajnos, bármilyen sikeresek legyenek is ezek a programok, hosszú távon nem kötik a könyvtárhoz a használókat. Azt kellene elérnünk, hogy olyan vonzó, barátságos helyek legyenek a könyvtárak, ahová különösebb program nélkül is szívesen jönnek be az emberek.

Mit gondolsz, az Oodi Könyvtárhoz hasonló közösségi terek jelentik a jövőt?

Igen, ilyesmi kellene nálunk is. Sok szakmai fórumon beszélnek erről, de sajnos javarészt minden marad elvi síkon, gyakorlati eredmény nélkül. Alapvető probléma nyilván többek közt a kultúra helyzete is Magyarországon –

egy könyvtáros vért izzadhat, ha nincsenek meg az infrastrukturális és egyéb feltételek ahhoz, hogy megfelelő élményt és szolgáltatást nyújthasson a könyvtár.

Ezen túlmenően más oka is van, hogy nálunk nem megy az, ami Nyugaton igen?

Mentalitás kérdése is talán, pénzügyi okai is vannak, ez nehéz ügy. Talán egy generációváltás után közelebb kerülünk a megoldáshoz.

Csalódtál a szakmában?

Nem, nem bántam meg, hogy ezt a pályát választottam. Azt szokták mondani, orvosnak, papnak és tanárnak csak hivatástudatból menjen az ember, szerintem ez igaz a könyvtárosokra is – nekem ez a hivatásom.

 Kádár Andrea

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT; valamint Ray Oldenburg: The Great Good Place. Paragon House, New York, 1989.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Ridofranz