Dórival Londonban: Azért élünk, hogy együnk

Hol is kezdjem? Ha eddig rendszeresen olvastatok rólunk, akkor talán nem okozok nagy meglepetést azzal, hogy az alváson, a gyereknevelésen és a futáson kívül nagyjából még az evés az, ami meghatározó az életünkben. Állítólag kétféle ember létezik: az egyik, aki azért eszik, hogy éljen, a másik pedig azért él, hogy egyen. Nos, mi egyértelműen az utóbbi kategóriába tartozunk.

Én szépen, lassan értem be az egyik kategóriából a másikba. A férjem ereiben viszont hamisítatlan Gundel-vér folyik, így a megismerkedésünk legelején egyértelművé vált, hogy az étkezés és az ételek minősége különleges helyet foglal el az életében. Már a második randinkra főzött nekem (rakott krumplit házi kolbásszal és szalonnával), és azóta is ő az, aki több időt tölt a konyhánkban, most már inkább Barnabásnak magyarázva és szemléltetve a recepteket és az alapanyagokat.

A tévé szinte sosem megy nálunk napközben, kivéve, ha apa Masterchef-et néz rajta, azaz a brit mesterszakács előző napi epizódját.

Az ételek, ízek, konyhaművészet napi szinten része az életünknek, még úgyis, hogy a konyha az egyetlen hely, ahol igazán össze tudunk veszni. Kíváncsiságunkat és érdeklődésünket idő hiányában nem is a főzőcskézésben éljük ki, sokkal inkább éttermek kiválasztásakor és látogatásakor mutatkozik meg a gasztronómia iránti rajongásunk. Ritkán járunk étterembe, de amikor megyünk, akkor általában nem egy otthoni főzés kiváltása a cél, hanem valamilyen különleges élményt keresünk. Ezek után talán nem meglepő, hogy a Barnabás születése utáni első romantikus hétvégénket is egy étterem látogatása köré szerveztük.

A történet úgy kezdődött, hogy a Netflix készített egy hatrészes dokumentumfilmet, amelyben hat, három Michelin-csillagos séfet mutattak be. Mindenkinek nagyon ajánlom, aki egy kicsit is fogékony a gasztronómia iránt, mert gyönyörűen elkészített, páratlan képi világgal elénk tárt, izgalmas történeteken keresztül érthetjük meg, mi az a plusz, amely három Michelin-csillagot ér a kritikusok körében. Mi az, amellyel ezek az emberek és éttermek többet tudnak nyújtani annál, minthogy kiváló alapanyagokból kreatív ízkombinációkkal nyűgözik le vendégeiket.

A Chef’s Table első része egy olasz séfről, Massimo Botturáról szólt, aki a modenai Osteria Francescana tulajdonosa és főszakácsa. Massimo személyisége, élettörténete, világlátása, főzéshez, étteremhez, ízekhez és ételekhez való viszonya teljesen magával ragadott minket. Egy pillanat alatt rajongójává váltunk mind a ketten. Gyorsabban kezdett dobogni a szívünk, amikor feltűnt valamelyik Masterchef részben, vagy amikor kihirdették a világ 50 legjobb étterme listát, amelyen a második helyen végzett. Marci az ő könyvét kapta szülinapjára ajándékba, és szerintem csak azért nincs kint róla poszter a falunkon, mert szakácsokról viszonylag ritkán készítenek ilyeneket.

Massimo az a fajta ember, aki ismeretlenül is családtaggá tud válni. Amint először éreztük azt, hogy lassan eljött az idő, amikor leléphetünk picit Barnabás mellől, és akár 72 órát is kibírunk nélküle, akkor mindkettőnknek azonnal Modena ugrott be, mint lehetséges úti cél. Na persze a világ második legjobb éttermében nem úgy megy az asztalfoglalás, hogy egyszerűen csak odacsörgök: szombat este kéne egy asztal két főre. Három hónappal az adott dátum előtt nyitják meg a foglalási lehetőséget, így kábé azonnal telefonálni kell, hogy az embernek legyen esélye kifogni a tíz asztal egyikét.

Június elején telefonáltunk, és szeptember 11-én 12.30-ra kaptunk asztalt. Éjjel fél egykor érkeztünk meg Bolognába, majd néhány óra alvás és egy könnyű bemelegítő reggeli után átvonatoztunk Modenába. Úgy be voltunk sózva, mint két tini, akiket először engednek el koncertre a szüleik. Egy órával előbb érkeztünk Modenába, úgyhogy volt egy kis időnk sétálni a városban. Persze a séta úgy nézett ki, hogy ott ólálkodtunk az étterem környékén, és bementünk a piacra, csak azért, mert az is szerepelt a filmben.

12.15-ig bírtuk, hogy ne menjünk oda az étteremhez. Ahogy bekanyarodtunk az utcába, Massimo Bottura volt az első ember, aki szembe jött velünk. Csak azért nem rohantuk le gondolkodás nélkül, mert felelősségteljes, harmincas felnőttek vagyunk, akik képesek uralkodni az érzéseiken, és nem akarják sokkolni azt az embert, aki aznap az ebédjüket főzi.

A lehető legtermészetesebben és őszinte barátsággal mosolygott ránk, majd közölte velünk, hogy mindjárt nyitnak, már csak néhány perc. Még viccelődött is kicsit Marcival, hogy figyelje, mi a titkos kód, amellyel be kell kopogni, hogy kinyíljon az ajtó. Én, mint egy rendes feleség, lökdöstem a férjemet, hogy mennyen má’ oda autogramot kérni, sosem bocsátja meg magának, ha elszalasztja ezt a lehetőséget. Marci viszont képes volt kordában tartani őszinte rajongását, és nem kapta elő az ötkilós, enciklopédia-méretű olvasmányt, hogy odadugja Massimónk orra alá.

Mentünk még egy kört, hogy rendezzük kicsit a légzésünket és a pulzusunkat. Pontban fél egykor újra megérkeztünk, megvártuk, hogy az előttünk érkező Bentley-s úriember elkészítse saját szelfijét az étterem táblája előtt, majd a mi saját szelfink után beléptünk a szentélybe, ahol megint Massimónba botlottunk. Az volt az érzésem, hogy látja rajtunk azt a gyermeki rajongást, amely az ő egyik meghatározó személyiségjegye, és amely szerves része annak, hogy az Osteria Francescana beírta magát a gasztrotörténelembe. Boldogan ült le dedikálni a könyvet, és váltott velünk pár szót az első fogás tálalása előtt tíz perccel. Nála nemcsak vendégnek, de konyhai dolgozónak is jó lehet lenni. Olyan szinten bízik a csapatában... gond nélkül megengedi magának, hogy a konyhán kívül töltse az ideje nagy részét.

Ami három és fél órán át utána történt velünk, azt csak nagyon képzett, sokéves tapasztalattal rendelkező gasztrobloggerek tudnák szavakba önteni. Ígérem, mindent megteszek (már ami az éttermek látogatását illeti), hogy eljussak erre a szintre, de most még nincsenek szavaim azokra az ételkölteményekre, amelyek elénk tárultak.

Olyan élmény volt, amelyből nagyon sokáig tudunk táplálkozni a néhol szürke, néhol igen színes hétköznapjainkban. Olyan élmény, amelyet csak az érthet meg, aki hozzánk hasonlóan azért él, hogy jókat egyen. Mert ezért érdemes élni.

Pásztory Dóri