Dolgozom. Az iroda huszonegy fokra hűtve. De ez mindegy, mert akár tél is lehetne. A lényeg, hogy teljes a komfort, ülök a kényelmes székemben, amikor egyszer csak odaáll valaki az asztalom mellé. Felkapom a fejem, mert azt hiszem, hogy a főnököm az, és akar valamit. Gyorsan átvillan az agyamon, melyik határidőt felejthettem el, de semmi nem ugrik be. Mire realizálom, hogy nem a főnök áll az asztalom mellett, addigra a gyomrom már görcsbe rándul. Kérdőn nézek az ismeretlen alakra, gőzöm sincs, kicsoda. Ott áll egy idegen, akinek – ez tök fura – homályos az arca. Egész egyszerűen nem tudom kivenni a vonásait. A mellén fityeg egy névtábla-szerű valami, de a sávos részbe egy ismeretlen név van írva. Olyan, mintha a beceneve lenne: Megmondó Ember.

Megmondó Ember? Tényleg ez a neve? Érdekes, sosem hallottam még róla. Az egész helyzet amúgy is abszurd. És miért nem látszik az arca? Vagy csak az én szemem romlott el? Körbenézek a teremben, mindenki más fizimiskája élesen körvonalazódik. Mielőtt megszólalhatnék, Megmondó Ember belekezd:

– Ez egy rakás szar, amit csinálsz. Az égvilágon semmit nem ér a munkád. Hogy is érne, hiszen hülyeség, ahogyan nekiláttál. Gőzöd sincs erről az egészről.

– Ne haragudj, de te ki vagy?

– Hogy én ki vagyok? Még kérded? Hát én vagyok a Megmondó Ember! Nem látsz? Vagy mi van?

– Nem, nem látok. Lehet, hogy tényleg nem látok jól, de nem tudom kivenni az arcodat.

– Hogy micsoda? Nem tudod kivenni az arcomat? De az én arcom ilyen…

– Szóval nincs is arcod?

– Hogyne volna. Hisz láthatod.

Ennél a résznél komolyan megijedek. Nem is nagyon tudok mit reagálni, kezdem azt hinni, hogy tényleg én vagyok a hülye, de továbbkérdezem:

– És miért jöttél? Ki küldött? Talán valami szakmai ellenőr vagy?

– Senki nem küldött. Véletlenül erre jártam, és láttam, hogy nagyon hülye a fejed, meg baromságokat is írsz a gépedbe, hát gondoltam, jól megmondom, hogy egy nagy rakás vacak, amit csinálsz…

Kezdem rendesen kellemetlenül érezni magam. A fejére meredek, egyenesen belefúrom a tekintetem az arca helyén lévő homályos részbe. Hányingerem van. Nem is tudom, mit csináljak. Jó volna megnyomni a reset gombot, vagy törölni/tiltani, mint a trollokat a Face-en, de nem lehet. Megmondó Ember továbbra is ott áll, rendíthetetlenül, és ömlik a szitok a szájából. Kedvem volna kirohanni az irodából, de tudom, hogy dolgoznom kell. Akkor ez most már így lesz? Itt fog állni az íróasztalom mellett ez az arc nélküli valaki, akiről azt se tudom kicsoda, és a neve is egy nickname? Fúú, de rém ciki az egész. Másnap füldugóval jövök, ám még így is hallom halkan a duruzsolást. Nem figyelek oda, de néhány mondatfoszlányt elkapok, ezekből össze tudom rakni, hogy mire gondol. Kezdem úgy érezni magam, mint egy Kafka regényben.

Bárcsak hirtelen féreggé változnál, Megmondó Ember! Akkor lepöckölnélek a vállamról, és nem zavarnál tovább…

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Aliaksei Kaponia